Metró és nyalókáspapírok. Itt járt? Egy másik élet körvonalai sejlenek fel a lehetőségek tömkelegében.
Tokió, tömeg, zsibongás, csupamosoly emberek, sosem síró kisgyerekek… megrázom a fejem és végigrohanok a metrókocsin. A végében homályba burkolózva két férfi flörtöl, szívük helyén egy-egy nyúlverem. Becsukom a szemem és ugrok.
Beverem a könyököm, ahogy kibucskázok egy kandallón. Az ablakhoz sétálok és csupa szürke esőfellegekkel burkolt ódon téglaház üdvözöl. Gyerekek játszanak az utcán, szallagok libegnek a sok szőke üstökben. Lassan lépdelek közöttük, az eső mély, megnyugtató illata pedig lassan beszűrődik kérdésekkel teli elmémbe.
Leülök egy padra, hátamat a támlának döntöm. Előhalászok egy nyalókát a zsebemből és apró mosollyal konstatálom; eleredt az eső. Cseppjei átmossák a lelkem. Lábujjhegyen táncolok a néptelen utcán, s hagyom, hogy minden újabb nedves pötty újabb mosolyt fakasszon. Milyen céltalanok vagyunk mi mindnyájan!
A piros double-decker nem fékez, s én újfent zuhanok.
Talán már nem is én üldözöm a nyulat. Ő akarja, hogy megtaláljam.
Well, the D is for destroy-
Under the gun
The E is for enforce-
Under the gun
A is for absolute-
Under the gun
And D is for darkness
D.E.A.D- The mark of the gun
The razor smiled
At the pale wrists
The wrists said
“Let me smile for you”
The razor kissed
To open the skin
And then said
“Now you´re smiling to”
I remember the lights and the sounds and the full moon that was sparkling so bright that we had to close our eyes and walk blindly towards the approaching disaster.
You two were laughing, pearls rolling out of your throats. So beautiful… so warm… so lovely.
Such a lovey-dovey moment.
Alcohol dripped. Don’t tremble, sweetie! Dawn is not anywhere near. We got locked in the cage of an everlasting eve so brother, crack me up and sweetest… let’s make it memorable!
And the moon embraced us with his long, silvery hands, granting happiness. We, all three of us… we were just so obscenely happy that God got so envious that he took the most charming rose of all away from me.
Különös csoda folydogált be a küszöb alatt. A valaha volt legkülönösebb csoda.
Szótlanul meredtem rád. Te csak mosolyogtál. Mindig csak mosolyogsz. Aztán minden magyarázat nélkül előre hajoltál és a nyakamba akasztottad a szíved felét. Ez volt a mi személyre szabott, privát csodánk. A pillanat, mikor megszűntem férfiként tekinteni rád. A testvérem lettél. Nem, talán még annál is több.
Már mindketten mosolyogtunk. Kéz a kézben rohantunk az éjszakába, hogy aztán elkavarodjak, elvesszek, mint az évszázados por, melyet elrejtenek a fölé tornyosuló könyvek. Köhögtem. Felnéztem és még épp elkaptam, ahogy kattan a zár. Azok a kék szemek… Csak ültünk egymás mellett, csendben, füstölve. Első cigaretta, második, sokadik… Különös, narancssárga atmoszféra vett körül minket, melyet bárhogy próbáltam elhessegetni, ránk telepedett, aztán szép lassan beitta magát a bőrünkbe is. Narancssárga… mint a cigaretta parazsa. Ó, tényleg! A parázs!
Lenéztem a tenyeremre. Égette a bőröm. Vajon mikor hullhatott ki a cigarettából? Nagyon elkalandozhattam.
***
Újból változott a helyszín. Táncparkett és fények tucatjai. Sajgott a fejem. Felnéztem a mennyezetre, melyről ezüst szalagok lógtak holmi acél denevérek gyanánt. Széttépnek. Egész biztosan széttépnek. Mosolyt erőltettem kicserepesedett ajkaimra és a fiúra bámultam, aki előttem riszálta magát. Hé haver, ismerlek egyáltalán? Csábos mosollyal hagytam egyedül. Valakinek nem jár több.
***
Csak ültünk. Túl közel. Túl közel. “Szeretem az illatod.” “Nincs is illatom.” Csak meredtem magam elé. Illúziók szilánkjai szaggatták darabjaira a törékeny valóságot.
***
Egy hercegnő sírt a karjaim között. Egy hercegnő, akit nem tudtam megmenteni. Hogy hívhatnám magam ezek után hercegnek? Próbáltam az öntudat egyre süllyedő hajóján tartani, ám az amúgy is korhadt fába túl nagy lékeket vájtak az idegmérgek. Hagytam, hadd üsse a mellkasom és átkozzon kedvére, míg egyszer csak karjaimba omlott teljes súlyával. Átkaroltam a derekát és ha elsőre nem sikerült, hát másodszorra is megpróbáltam megmenteni.
Úgy látszik még mindig túl nehéz nekem más életek súlya. Elestem egyszer. Aztán újra. Harmadszorra ő is rám esett, én pedig tehetetlen zsákként vágódtam a falat borító vasrácshoz, mely végighorzsolta mindkét csuklóm. Kegyetlenül fájt. Talán nem is az esés, inkább a tudat, hogy ez mind csakis az én hibám.
Illúzió a világ.
Sikolyok hasítottak az éjszaka bársonyába. Valaki sírt. “Vérzik a kezem!” – átkozódott egy tejjel borított fiú, s én csak figyeltem. Lassan elhallgatott minden zaj. Még a saját hangomat sem hallottam, ahogy ordítva ráparancsoltam egy bámészkodóra: HÍVD A ŐKET! AZONNAL!
Aztán minden elmúlt. Csak a hideg maradt a hátamban és az a bizonyos kegyetlen kétely. Van létjogosultságunk ebben a világban? Nekem úgy tűnik, túl nagy számunkra. Szép sorjában mindannyian elveszünk…
***
Fagyos mosollyal ültem a pulton, s combjaim egy próbababa merev csípője köré fonva szájfényt kentem annak groteszk, élettelen vigyorba húzódó kopottas ajkaira. Ültem és néztem őt. Teljesen elvarázsolt az a semmi, az érzékelten tompaság, mely a baba szemeiből sugárzott. Közelebb hajoltam és ajkaira tapasztottam ajkaim. Gyönyörű pillanat volt. Egy másodpercre kiteljesedett a bennem tomboló üres, szürke vihar. Én is műanyag akartam lenni. Szótlan és érzékelten.
Mégis élőbb, mint a klubban tévelygő roncsok fele… Fura paradoxon.
***
Ujjak kulcsolódtak a csuklómra. Forróság futott végig rajtam. Miért? Nem bírtam a ragyogó kék szemekbe nézni. “Segíts a gombjaimmal” - kérte halkan, én pedig bólintottam. Leakasztottunk egy másik inget a fogasról, aztán újból kattant a zár.
Beszélt, beszélt, beszélt… Nem figyeltem. Annyira szűk volt a hely, hogy felettébb örültem annak a tíz centiméter távolságnak is, melyet a végén sikerrel megtartottam. Fölöttünk narancssárgán villódzott a spotlámpa. Olyan színe van, mint a minket körülvevő aurának… mint a cigarettaparázs - gondoltam, aztán újból fölnéztem. - Jobb lesz sietni, nemsoká kialszik.
Lassan húztam el a kezeit mellkasa elől. Ezt jobb, ha rám hagyod. Egyenként oldottam ki a biztostűket… Nem vagyok benne biztos, hogy ő hallgatott el, vagy csak én voltam képtelen figyelni, ám számomra abban a pillanatban tapinthatóvá vált a csend. Narancssárga csend. Ujjaim megpihentek az ing szélein, csak hogy a következő pillanatban óvatosan húzzák le azt a tejfehér vállakról.
Nem állt meg az idő, csak én zökkentem ki belőle. Megpihentem, valahol fantázia és valóság peremén, csendesen figyelve, ahogy a narancssárga derengés lassan bevonja őt. Nem vettem le a szemem a válláról. Nem tehettem. A pillanat engem is beburkolt beteges ragyogásával, s mire észbe kaptam az ing már rég ujjaim közt lógott. Riadtan kaptam a másik után, belebújtatva a meztelen karokat. Ki húzta ki a lábam alól a valóságot?
***
Fények és csillogás, mind nem jelentett semmit. Unottan támaszkodtam a falnak, érdektelenül figyelve a sok kamaszt, akik éppen valami borzalomra rázták. Legszívesebben felmentem volna kiszellőztetni a fejem, mikor újfent ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré, berángatva engem a rögtönzött gyóntatószékbe. A térdeim fixíroztam. Nem mertem, nem tudtam ránézni. Titkok siklottak át a homályon, melyeket először beburkolt, majd elnyelt a cigarettafüst. Halkan beszéltünk. Na nem mintha attól féltünk, hogy bárki is meghallja majd odakintről a titkaink… attól rettegtünk, hogy mi magunk fogjuk meghallani őket.
***
Jeges ajkak csillogtak a fel-felvillanó fények ezerszínű szivárványában. Nem igazán tudtam, miért? Enyhülést remélnénk a bőrünket csiklandozó hidegtől? Üdvöt? Mind csak nonszensz vágyakozás. Az ártatlanság olyan dolog, mit még a jég sem képes visszaadni.
***
Csendesen ültünk a fotelben. Fejem a vállára hajtottam, míg ujjaink lassan összekulcsolódtak. Végtelen melegség járt át. Tehát ilyen a tiszta szeretet…?
Szabad kezem a nyakamban függő medál köré kulcsolódott.
Alw ays
&
For ever
Így buliznak 2010 diszkópatkányai tinédzserei:
A belátásotokra bízom, hogy ezt egészségesnek tituláljátok-e.
Gyönyörű szemeibel huncut tűz csillogott, miközben a fülembe súgta:
- Megvárattalak?
Szótlanul borultam a nyakába, karjaim köré fonva. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Szobát béreltünk, valahol távol a világ zajától. Odakinn esett. Ő az ablakban ült, cigarettával a szájában és a kinti szürkeséget figyelte. Eszményi arcát beárnyékolta az a finom kétely, mely lassan lopta be magát a boldogság törékeny pillanataiba is.
- Gyere ide! – tekintett felém, majd a kezét nyújtotta. – Ölelj úgy, ahogy akkor.
Bólintottam. Felmásztam mellé az ablakpárkányra, aztán csak nevettünk és nevettünk az ügyetlenkedésen, míg végül bőrünk beburkolta a bentről szűrődő halvány derengés, s egy arra járó tűzoltóautó szirénájának bíbora. Csak az eső látott minket.
Másnap mozizni voltunk sok régi ismerőssel. Persze mindenki meg akarta szerezni őt, már első pillantásra. Az az édes mosoly, törékeny mosoly, örök szépség… Nem tudtam őket elítélni érte.
Mikor már az áruházban vásároltunk a színházi próbára menet, halványodott bennem valamennyit a kétely. Bár másfelé tartunk… bár megvan mindkettőnk külön élete… némely köteléket képtelenség elszakítani. Vele nevettem, mikor müzliszeletekkel dobálta a pultost, s büszkén, lázas mosollyal fogtam a kezét, mikor végül végigsétáltunk a páholyba vezető márványlapokon.
Legbelül éreztem, hogy lázálom csupán, mégis kapaszkodtam minden apró forgácsába. Kapaszkodtam a törékeny boldogságba, azokba a törékeny kezekbe, a világ legédesebb mosolyába, a két csillámló smaradba…
Ritka az afféle boldogság, mely Hófehérke mérgezett almáját gyömöszöli a szádba. De úgy tűnik, mégsem példa nélküli.
Különös módja a megváltásnak saját életed más szájából hallani.
Különös módja a vezeklésnek viszolygással, gyűlölettel fizetni.
Búcsúcédulát vennék, hogy Isten bocsássa meg bűneim, ha lenne annyi pénz a világon, mi kielégíti az egyház kapzsiságát. Na meg enyhítené a nem létező Isten által rám mért nem létező büntetést.
Még egy szerda. Keresztet égetek a hátsó kertben.
Testem alatt ropognak a száraz, sárgás levelek, ahogy végigdőlök az ősz rothadásszagától illatozó fűben. Talán én is lángra kapok… Kósza tévhitek a hihetetlenségről. Látsz? Látsz engem, Isten?
Ha igen, hát neked küldöm a füstöt és perlyét. Neked küldök mindent, mi e lángoló világból marad majd, ha végleg felemészti a kétségek soha ki nem alvó tüze.
Gondolatok pattognak a sötétben, tévképzetek múltról és jövőről, ahogy lassan elveszünk az egyszínű fellegek között. Emlékfoszlányok villámai dörrennek a penészszagú földön. Odalenn rothad a világ. Rothadnak a szavak, melyeket egykor belesuttogtunk a sötétbe, rothadnak az emlékek, melyekről megfogadtunk, sosem feledjük őket. Rothadunk mi is a magunk fáradt módján, hogy végleg elveszítsük, mi emberivé tesz egy embert. Az ártatlanság elveszett.
Nem hiszek. Nem hiszel.
Egyszínű fellegek sűrűsödnek, hogy egyszínű szikrák pattintotta egyszínű villámokat küldjenek e kínzóan színtelen világba.
Isten veled.
Dakedo dakedo futari wa
Ano hi ano toki ni modore wa shinai yo…
