A tünde és a kobold

Hol volt, hol nem volt…

Élt egyszer egy tünde a halálon innen, túl az életen.  A Gyémánt erdőben lakott, csak úgy, mint más varázslények, kiknek létezésében az emberek az ipari forradalom óta egyre kevésbé hittek.

A tünde név szerint tudta, kik laknak még az erőben, hiszen ő maga is jól ismerte legtöbbjüket; egyedül a sötét dűlőn lakó kobold iránt viseltetett némi tartózkodással, s az viszonozta enyhe ellenszenvét.

Egy reggelen a tünde épp egy eperfa alatt olvasgatott, mikor izgatott suttogást hozott a szellő. A fák beszélgettek, egész közel a Gyémánt erdő peremvidékéhez, ahol ő maga is lakott. Betolakodót sejtettek. A tünde kíváncsi szerzet révén becsukta a könyvét, s arra vette az útját, amerről a suttogást vélte hallani.

Talán még öt perce sem gyalogolhatott, mikor saját szemével is megpillanthatta a betolakodót. Magas, vékony szerzet volt, s ha nem lett volna tompa a füle vége, a tünde biztosra vette volna, hogy egy fajtársával találkozott. Emberfeletti ragyogás áradt belőle, magnólia illat, s mind ezzel szöges ellentétben mégis ember volt. Határozottan ember.

Észrevette az őt figyelő szempárt, s apró mosollyal az ajkain indult meg a tünde felé, hogy eligazítást kérjen. Így kezdődtek a szép napok. Kis idő elteltével az ember és a tünde elválaszthatatlanok lettek, s utóbbi unszolására az ember a Gyémánt erdőben maradt egy hétre, két hónapra, tavaszra, nyárra, őszre…

Lassacskán beköszöntött a tél, s november utolsó napjaival a hőmérséklet is egyre hűlt. Egy nap a tünde épp tüzelőt gyűjtött az erdőben, mikor szörnyű előérzet kerítette hatalmába, s úgy sietett hazafelé, ahogy csak tudott.

Még épp időben. Az ember a kandalló előtt ült, takarók halmaza alatt, szinte halálra fagyva. A tünde elmormolt egy igét, mire társába visszatért az élet, s meleg légburok vette körül. Nem értette, hogy az ember hogy fagyhatott kis híján halálra, mikor számára igencsak kellemes volt a hőmérséklet, s mikor rákérdezett erre, csak ezt a választ kapta: “Ti, gyémánt erdő lakói, nem vagytok se élők se holtak, de amit ti meg sem éreztek, másokat megöl.”

A tünde nem habozott sokat. Kikísérte az embert az erdő pereméig, s miután megígértette, hogy az a tavasz beköszöntével visszatér hozzá, az ember halvány tiltakozása ellenére kilökte őt az erdő határán, s mágiával bezárta azt előtte. Nem engedhette, hogy a tavasz beköszönte előtt betegye a lábát a Gyémánt erdőbe, hiszen az valószínűleg az életébe került volna.

Így hát a tél magányosan telt a tünde számára, s még a csengőkként csilingelő jégcsapok sem tudtak mosolyt csalni az arcára, melankólikus állandóság uralta hétköznapjait. Egy nap különös dolog történt; a reggeli postával levél érkezett a koboldtól.

Kételyekkel telve nyitotta ki a fekete borítékot, de várakozásaival ellenben semmiféle elmarasztalást sem tapasztalt. Megindult köztük a levelezés. Kora tavasszal már együtt járták az erdő ösvényeit, s gyakran múlatták idejüket a kristály vizű tó partján beszélgetve, elmélkedve.

Mielőtt feleszmélhettek volna, véglegesen összegabalyodott sorsuk fonala, s ők mégsem bánták. Viszont ahogy az első rügyek kipattantak, a tünde egyre türelmetlenebb lett; várt az ember érkezésére, de az nem jött. Az első virágok is kibújtak a földből, a fák lassan kizöldültek, majd virágba borulva árasztották édes illatukat, gyümölcsök értek be, majd értek le, s a tünde minden nappal egyre szomorúbb lett. Tudta, hogy az ember nem jön többet.

Végtelen bújában a koboldhoz fordult, s az mindig készségesen támogatta, mellette volt és vidám pillanatokat vitt az életébe. Egy késő tavaszi napon a tó partján ültek, tulipánok között. Szótlanul nézték a vizet, s élvezték, ahogy körülfogta őket a csönd. Végül a tünde szólalt meg, szavaiban pedig mélységes szomorúság csendült: “Tudom, hogy az ember sosem jön többet…”

A kobold finoman oldalra döltötte a fejét, s megigazította ingjének mandzsettáját, csak azután válaszolt: “Nem; tényleg nem jön többet. De ha örökké csak a múltba révedsz, nem fogod látni mindazon szépségeket, amik körülvesz téged.  Miénk minden, amiről mások csak álmodhatnak, s te mégsem vagy boldog. Ez nem helyes. Talán csak ki kellene nyitnod a szemed, s rájönnöd, mi mindened is van valójában.”

A tünde nem értette meg ezeket a sorokat egészen addig, míg egy nap a kobold már nem várta a háza előtt, hogy a szokásos délutáni sétájukra induljanak. Szörnyű sejtelmek kavarogtak a fejében, s a félelem, hogy elvesztheti a koboldot, mindennél erősebb vihart kavart benne. Gondolkodás nélkül a kobold házához indult, fejében újra és újra végigjátszva barátja lehetséges viselkedésének okait, míg egyszercsak megértette.

Megértette, milyen vak volt egész idő alatt. Ahelyett, hogy mosolyogva élvezte volna a kobold társaságát, csak az ember miatt búslakodott, miközben utóbbi csúnyán cserbenhagyta. A kobold sosem ártott neki. Sosem tudott volna. Hirtelen hihetetlen hálát érzett a sors felé, hogy útjába sodort egy ilyen lényt; ez több volt, mint szerencse.

Zaklatottan nyitotta ki a kobold házának ajtaját, s döbbenten vette tudomásul, hogy az a fal mellé állított kényelmes fotelben szundikál egy könyvvel a kezében. Közelebb lépett, s hihetetlen megkönnyebbüléssel simított végig barátja arcán, mire az álmosat sóhajtva nyitotta ki a szemeit.

“Hogyhogy itt vagy?” – kérdezte csodálkozva a kobold.

“Nem voltál nálam a szokásos időpontban. Azt hittem haragszol. Haragszol, amiért mindig csak a problémáimról beszélek, miközben itt vagy te nekem. Senkinek sincs még egy ilyen értékes barátja; minden problémám ellenére boldognak és hálásnak kellene lennem” – válaszolt a tünde.

“Dehogy haragszom!” – nevetett a kobold. – “Számomra mindig is természetes volt, hogy segítsek, ha tudok. Maga a tény, hogy a közelemben vagy, jó érzéssel tölt el, s elűzi a kicsinyes gondolatokat. Bocsánat, hogy nem voltam ott a megszokott időben. Tegnap este kaptam meg a könyvet, amit már egy ideje el szerettem volna olvasni, s annyira belefeledkeztem az olvasásába, hogy még emlékszem, ahogy a hajnal első sugarai rávetültek a lapokra. Mentem volna, ha nem alszom el. De ígérem, ilyen nem történik többet; vigyázok, hogy ne kelljen újra aggódnod miattam.”

Azzal a kobold és a tünde átölelték egymást, s a tünde fejébe férkőzött egy gondolat; csak azok szeretnek igazán, akik mind a jó, mind a rossz oldalad egyaránt szeretni tudják, s történjen bármi, elég erősek, hogy tovább szeressenek.

A tünde és a kobold nagyon szerették egymást.

A tünde és a kobold

Jessica Brooklyn Vicious

Védett: The beast and the harlot

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó:

Tender forever

A kezemben forgatok egy JOKER feliratú kártyalapot. Még áprilisban, sakura conról visszafelé jövet találtuk egy barátnőmmel. Pest utcáit róva beértünk egy fákkal körülvett útszakaszra, ahol hirtelen Jud szeme megakadt valamin. Egy kártyalap volt. Meszebb még egy. Még egy és még egy.

A joker és a szívkirálynő volt a két lap, amelyeket felemeltem a földről. Nem tudhattam, pontosan milyen lapok, hiszen hátoldalukkal felfelé feküdtek, de éreztem; őket kell hazavinnem. Joker és szívkirálynő.

Bizton állítom, hogy jelentésük van, mint mindennek ezen a világon, hiszen a szimbólumok manapság minden téren felváltották a tiszta és egyenes dolgok helyét. Nem tudom, mit jelenthet pontosan ez a két lap, de komolyan hiszek benne, hogy eljön a nap, mikor megértem.

Néha arra gondolok, csak egy kacaj a füvön, a tiszta ég alatt, máskor egy érintés, amire senki sem figyel fel, két összekapcsolódó gondolat, vagy talán a sors fonalai lapokba tömörítve. Az egyetlen, amit biztosan tudok velük kapcsolatban, hogy az ember sosem hihet a szemének. Amit látsz mind csak illúzió, félrevezető, csalóka, talán személy szerint a te megtévesztésedre szőve.

Mindannyian illúziókat gyártunk és húzunk fel falként magunk köré, s ezt néha oly hatásosan tesszük, hogy mi magunk is elhisszük, hogy valami van,  sosem lehet, megtörtént, vagy sosem történt meg.  Néha nehéz különbséget tenni álom és valóság között, de azt hiszem határozottan állíthatom, hogy az álmok néha, csupán percekre, belefonják magukat a valóság zord ridegébe. Tudtunkon, akaratunkon kívül.

Mégis jobb egy megélt álommal a zsebedben, mint az álmok utáni vágyak torokszorító hidegével. Néha nincs helye megbánásnak, nincs helye elbírálásnak és mérlegelni sem szabad, vajon helyes volt-e vagy nem.

Álmokkal a zsebedben suhan el melletted a táj, s a szivárvány színű víziók elhalványulnak, hiszen tudod, van olyan mélység, ahova még Ophelia jeges víztől dermedt keze sem érhet le. Pedig Opheliáé az összes álmod, melyek eleve halva születnek elmédből, ő szövi őket fátyollá, mi egy nap majd eltakarja a világ elől az álmodozót, azt, aki egykor voltál, s talán egy kicsit mindmáig vagy.

Hát csukd be a szemed és álmodj! Közeleg a hajnal…

Jessica Brooklyn Vicious

A town called hypocrisy

Kacagnom kell, ha arra gondolok, mit kerestek errefelé. Mostanában abbahagytam a cikkezést, az originalom elég sok időt elvesz tőlem, és mégis rengetegen kíváncsiak vagytok a gondolataimra. Köszönöm, megtisztelő.

Az egyik oldalról. A másikról pedig biztos vagyok benne, hogy néhányan közületek nem merő jószándékból jártok Csodaországba olvasgatni. Na persze számomra mindegy, mi az indítattás, én szórakoztatok, ti szórakoztok, innentől pedig a cirkuszi jegyszedő sem kérdezi, miért akarsz cirkuszba jönni. De remélem azzal mindenki tisztában van, hogy a pénz, amit a cirkuszi jegyszedőnek fizet, a végén az akrobatáknál, majd a porondmesternél – aki általában egy személyben az igazgató is – köt ki?

Ez itt az én Csodaországom, a porondmester is én vagyok. Nem olyan rég szerettem volna publikálni egy connecticuti mese című bejegyzést. Nem volt túl hosszú, lényegében egy holland telepesről szólt, aki betelepedett az újonnan elfoglalt gyarmatra, mégis a fiókban végezte. Miért? Mert úgy érzem abból, amit leírok, a legtöbben vajmi keveset értenek meg igazán, s ez végül is nem lehet meglepő, hiszen a mai ember egyik legnagyobb hátránya, hogy leginkább csak azt tudja feldolgozni, amit minden fátylazás nélkül tárnak a szeme elé.

Én nem ez a típus vagyok. Az életem rejlik a szavak között, napok, hetek, hónapok és évek, mégis az az érzésem, rajtam kívül maximum két embernek jelentenek ténylegesen valamit.

Sosem bántam igazán, hogy nem értenek az emberek. A legtöbbüket amúgy sem tartottam elég intelligensnek vagy érzékenynek ahhoz, hogy meglássa a dolgok igazi hátterét és ne csak botrányt szagoljon az erkölcsi normákat áthágó események mögött. Rengeteg minden van, amiről – úgy látszik – fogalmatok sem lehet.

Mégis milyen érzés csukott szemmel járni a világban?

Jessica Brooklyn Vicious

Az eszménykép

Magam sem tudnám megmondani, mióta ismerlek. Fura, hogy a legfontosabb dolgokhoz párosuló dátumok mindig elvesznek a feledés csillámló párájában. Azt hiszem egy nyári nap volt, talán két éve, mikor egy hihetetlen véletlen folytán először kapcsolatba kerültem veled.

Mondják,  fontos az első benyomás, de – ahogy azt Angliában gondolják – “Nothing is impossible if you don’t know what you’re talking about”. Az első benyomás is csak egy üres klisé, ami mögé az oktalan vádaskodást rejtik az ostobák. Nekem sosem volt szükségem erre, ahhoz hogy kimondjam, kedvelek, avagy nem kedvelek valakit.

Ha nem is az első, de a második pillanattól határozottan állítom, kedveltelek. Emlékszem a kifejezésre, ami átfutott az arcodon, mikor kezet nyújtottam neked. Emlékszem mi volt rajtad, mit feleltél, hogyan gesztikuláltál. Pár futó pillanat elég volt hozzá, hogy megváltoztasd a közel egy évig bennem élő képet egy olyan emberről, aki – mint később kiderült – nem te voltál.

Emlékszem az első baráti eszmecserére, az első búcsúzásra és a legutolsóra is. Mindenre emlékszem, ami te vagy, hiszen ha jellemeznem kellene téged, azt hiszem nem az adottságaidat emelném ki, azokkal úgy is pontosan tisztában vagy, ahogy mindenki más is. A szó, amit használnék: unforgetable.

Felejthetetlen, esztétikailag, csak úgy, mint intelligencia terén messze kimagasló. A modernkori eszménykép. Ha a 60-as években élnénk, talán úgy fogalmaznék; american dream. Viszont most, negyven évvel később az amerikai álom kiürült, elvesztett mindent, ami szignifikánssá tette az emberek szemében és mégis itt állsz előttük te, a modern eszménykép. Különös szituáció.

A sok csúszó-mászó közember vajon hogy érthetné azt, amit a szemük elé társz? Honnan tudhatnák, ki vagy te és ki vagyok én, hogy kik vagyunk egymásnak és kik szeretnénk lenni a világnak? Fogalmuk sincs róla, hiszen ehhez rendelkezniük kellene a felszín alá látás képességeivel, ami – bátorkodom állítani – teljes mértékben hiányzik napjaink inkompetens démoszából.

Ezek próbálják nekem megmondani, ki vagy te? Nehezemre esik visszatartani a nevetést.  Mondjanak csak mindenfélét, ami nekik tetszik! Te vagy az egyetlen, aki után csukott szemmel gyalogolnék végig a feledés pallóján, s nem kérdezném, mi következik. Kardot rántva harcolunk majd, okos szóval tanítjuk a népet, avagy kettesben múlatjuk az időt, s minden fagylaltál édesebb emlékekkel térünk haza? All the same.

Sosem volt még ilyen barátom. Sosem volt még Kelsey-m. Emlékszem még arra a téli délutánra, mikor azon töprengtem, vajon hol lehetsz most, s egy perccel később megcsörrent a telefonom, te pedig jókedvűen újságoltad, hogy éppen a karácsonyi lapokat készülsz föladni.

Gyönyörű december volt. Gyönyörű január és gyönyörű február. Talán csak a képzeletem játszik velem, de néha úgy érzem, minden nappal egy kicsit tisztább, egy kicsit erősebb lesz az a bizonyos kettőnk között húzódó fonal, ami – bizton állítom – ember, fegyver, de isten által is elszakíthatatlan.

Isten most olyan játékot teremtett, aminek használati utasítását elvesztette, vagy talán csak teljesen elfelejtette, hiszen nem hatnak ránk a természet törvényei, sem a társadalom dogmái. Mások lettünk, irányíthatatlanok. Az életünk a mi lázadásunk minden ellen, amit az ember oly féltő gonddal igyekezett elfeledni.

Talán még emlékszel, mikor egyre csak hátra, hátra és hátra mentünk, öleltél, s elkaptam a pillantásod. Egy pillanatra kifordítottuk tengelyéből a világot. Ketten. Mert bennünk még ott rejlik az az erő, amit a démosz elfeledett. We know, what It’s like to take care of someone.

S ahogy a természet nem közömbös az emberiség nagy pillanatai iránt, úgy nem felejtett el sütni a nap a születésnapomon sem, mikor a tomodachi helyiségben megkaptam azt a mosolyt, amire mindig is vágytam.

Tudom, akik olvassák majd ezt a bejegyzést, teljesen mást fognak látni benne, mint aminek eredetileg szántam. Csak te fogod érteni, mi volt a célom, hiszen te vagy az egyedüli, aki a lelkembe láthat. Másnak sosem engedném.

Nem tudom eléggé megköszönni, hogy megmutattad nekem, mit jelent az igaz barátság. S boldog vagyok, hogy általad, a nagyérdeművel ellentétben, határozottan állíthatom, nekem van legjobb barátom.

Boku no mikoto  ga suki desu. =]

Jessica Brooklyn Vicious

Szépségről és oktatásról

A mai japán órám alatt fura dolgok jutottak eszembe.

Vajon lehet-e tanítani a szépséget? És ha igen, milyen mércével mérjük azt? Mi a határ, ami alatt valami nem szép? És honnan kezdődik a gyönyörű? A különlegest hova helyezzük el a skálán?

Ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben, mikor eszembe jutott a matematika tanárnőm, Baloghné. Ha jól saccolok, nem lehet idősebb 25 évesnél, szemüveges, barna hajú, barna szemű nő, aki előnyben részesíti a kötött felsőket, a farmert és a fehér köpenyt.

Akinek Pamela Anderson az álomnő – immár a két gyerekével együtt is – egészen biztosan nem hívná meg egy kávéra, de mindezek ellenére az arcából fura, kellemes harmónia és finom esztétika árad, emellett az alakjával sincsenek igazán gondok.

Mert nem követi a legújabb divathullámokat, nem festi a haját és nem sminkel, fair lenne azt mondani, hogy nem szép? Legfeljebb a szépség régimódi felfogását képviseli.

A mai fiatalságnak merőben helytelen elképzeléseik vannak a “szép” fogalmáról. De mégis mit tehetünk? Hogy taníthatjuk meg a szépséget? Na meg akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ez a fogalom mennyire relatív és kizártnak tartom, hogy bármikor a jövőben egységes kép alakuljon ki róla.

Néhányak számára egy Picasso kép csak egymásra hajigált marhalábak és háromszögek összessége, mások pedig a tökéletességet látják benne. Akkor mégis hol a határvonal? Mi szép és mi csúnya? És mi van, ha egyszerre minden szép és csúnya, ahogy semmi sem egyértelműen jó vagy rossz? Ezzel a mondattal pedig épp az előbb cáfoltam meg azt, hogy létezik olyan, hogy szépség.

Nincs. A szépség dogma, csak úgy, mint a jó, vagy a rossz. Az emberiség alakít ki magának tündöklőt és hányingerkeltőt, erkölcsöset és erkölcstelent. És hogy akkor mégis, hogy határozhatjuk meg a szépet? Ajánlom figyelmetekbe a mondatot, ami egy délutáni séta folytán ötlött fel bennem:

“Minden a saját tökéletlenségében tökéletes.”

(A sok komolyság végére egy édes kis butaság. Ajánlom figyelmetekbe – főleg lányoknak és DGM fanoknak – az 1:08-tól kezdődő részt.)

Jessica Brooklyn Vicious

Tündértánc

Hisztek abban, hogy megtalálhatod, amit egyszer elvesztettél? Hisztek abban, hogy vannak az etikettnél fontosabb dolgok? Hisztek abban, hogy néha csukott szemmel kell az asztalra hajítani a kockákat, bízva abban, hogy hatost dobsz?

Én hiszek. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, újra hiszek benne. Az elmúlt nyolc hónapot a múltamban töltöttem, ha Firka itt lenne, most csak annyit mondana “szalagféreg”. A toll, ami visszavisz és mindent megszépít. Firka és Bogár elég rendesen rá voltak kattanva, na de mégis ki bíráskodhat két vurtlegenda fölött?

Nyolc teljes hónapig nem volt holnap, s nem hittem semmiben, aminek a ‘következő naphoz’ lett volna köze. Fura gondolatok kavarogtak bennem és magába foglalt a régi események újra és újra végigpergő armadája.

Nem olyan rég, talán három napja arra ébredtem, hogy bántja a szemem a fény. Hunyorogva az ablakhoz sétáltam és megpróbáltam lehúzni a redőnyt, mikor elállt a lélegzetem. Végignéztem a narancs fényben fürdő tájon és csak percek múltán tudtam ténylegesen felfogni; ez egy másik nap.

Nem tudom hogyan, nem tudom miért, de felvirradt a holnap, s a tegnap már csak tegnap; fakuló képek sokasága egy dohos fiókban. Nem köt többé láncokhoz az idő, s újra merek csukott szemmel kockát vetni és bízni abban, hogy aki egyszer hatost dobott, másodjára is dobhat.

Mit gondoltok, kinyithatom a szemem?

Jessica Brooklyn Vicious

Within temptation

Jessica Brooklyn Vicious

Védett: Beaute de douleur

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó:

Védett: Necromantica

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó: