Szokásos tavaszi délután volt. A nap bágyadtan sütött, az ágakon rügyek zöldelltek, a levegőben virágok illata terjengett. Más számára talán ez idilli lett volna, de a kis hercegnő hintaágyán ülve meglehetős elégedetlegséggel szemlélte az éledő világot. Szívében nem volt tavasz, s így igazán goromba gesztusnak érezte a természet részéről, hogy amaz beengedte a hosszú, kemény tél után ezt az évszakot is.
Nem szimpatizált a természettel, ahogy semmi mással sem. Úgy érezte, nem csak hogy gonosz dolog, de egyenesen személye elleni támadás, hogy zöldbe borult a világ, s virágba a fák. Ha tehette volna – s ugyan tényleg, miért ne tehette volna, hisz hergecnő volt? – megmérgezte volna a fák vizét, letépkedte volna a virágokat, port kevert volna az üde szellőbe, s cinkos mosollyal figyelte volna, ahogy a világ körülötte haldokolva újra őszbe borul.
- Hercegnő, vendége jött – lépett ki a sövény mögül hajbókolva a dadusa.
- Nem fogadok többé vendégeket – válaszolt fásultan a lány, s szőke loknijait csendesen libegtette a szellő.
- Lady Stefczelt sem? – kérdezte a dadus apró mosollyal az arcán.
- Lady… – tátotta el a száját a hercegnő. – Azonnal kísérje be!
- Máris, Hercegnő – hajolt meg a nő mosolyogva, majd sietve távozott.
Colette! Talán egy évszázada, hogy nem láttam… Oh nem, még egy éve sincs, a naptár szerint. Na de mit nekem naptárak! Az idő sosem naptár szerint telik, s az elmúlt hónapok hosszabbak voltak éveknél, emberöltőknél is. Elfáradtam abban, mit más két élet alatt sem él meg, s tessék, még a természet is kigúnyol! Talán Colette végre jó híreket hoz. Talán…
- Hercegnő, Lady Stefczel! – hajbókolt a dadus, miután egy kimondhatatlanul gyönyörű teremtéssel a háta mögött visszatért a kastély felől.
- Most elmehet – vetette oda hidegen az idősebb nőnek a Hercegnő, majd csillogó szemekkel intett Colette-nek, hogy foglaljon helyet mellette a hintaágyban.
- Megviseltnek látszol – jegyezte meg aggódva Lady Stefczel grófnő, amint alkalma nyílt közelebbről szemügyre vennie a hercegnőt.
- Számomra gyilkos lassúsággal telik az idő, Colette. Azon se csodálkoznék, ha lassan őszre váltana az arany, s ráncok húzódnának végig az arcomon, noha még húsz éves sem vagyok.
- Még mindig a múltnak szenteled magad, s a jelen közben csak kínos lidércnyomásként siklik el melletted. Nem lehet egyszerre két életet élni, te is jól tudod.
A hercegnő sóhajtva bólintott, majd végigsimított ölében fekvő naplóján. Az a kis könyvecske, csupa papír és bőr, őrizte minden titkát, örömét, bánatát. Nem bízott többé semmiben, ami hús, hiszen a hús, az ember idővel megrohad, de a papír, a vas, a tinta örök, s miután a hercegnő végleg az árnyak birodalmába költözött, nem maradhatott mellette semmi, mi múlandó.
A múltban élt, nap mint nap. Felkelt, evett, írt a kertben, de közben egy rég elfeledett nyár pillanatait élte. Újra és újra. Sem teste, sem elméje nem bírta jól az azzal járó terhelés, hogy a hercegnő fizikai és gondolati valójában két különböző idősíkon élt egyszerre, s a fiatal lány felett évekként peregtek a napok.
- Ne merengj annyit a múlton – simított végig mosolyogva a hercegnő kezén Colette. – Hiszen ha minden jól megy, nemsoká újból teljesen a jelenben élhetsz. Még ha csak egyetlen napig is.
- Ó, hát sikerült megszervezned? – kapta fel a fejét a hercegnő.
- Úgy bizony. Kevés olyan ajándékot kaphat az ember születésnapjára, mint amilyet Lordunk fog – kacsintott Lady Stefczel.
- El se hiszem… – borult Colette nyakába könnyes szemmel a hercegnő, s úgy érezte, a sors végre hozzá is kegyes. Talán végre eljött a hullámvölgy után a hullámhegy, s innentől vidám fordulatot vesz majd a mese. Talán…
Hirtelen minden megelevenedett a hercegnő elméjében, s az emlékek durván kiszakították az akkori jelenből. Boldogan guggolt egy patak mellett, mikor egy kéz a vállára nehezedett, s édes parfüm illata ütötte meg az orrát, dúdolva szeletelte a paradicsomokat ebéd előtt, mikor két kar köréje fonódott és hátulról meleg, édes illatú ölelésbe zárta, izgatottan ugrott ki a hintóból, szinte meg se várta, hogy az megálljon, s futva indult egy távolabbi padon ücsörgő, homályos alak felé, ki, amint észre vette a hercegnőt, felállt, s bőröndjét maga után görgetve indult el irányába, szinte rohanvást.
A lány arcán boldog mosoly terült szét, s a grófnő tudta, gondolatban már messze jár. Messzebb annál, mint az élők közül bárki, messzebb, messzebb mindennél, ami kézzel fogható. Hiszen ez volt a hercegnő; maga az eszme, a hús rácsai közé zárva, s pontosan tudta;
Amíg valaki el nem töri a ketrecet, sosem lesz szabad.
Jessica Brooklyn Vicious