Láttál már olyan mosolyt, olyan pillantást, mozdulatot, mi térdrekényszerített?
Mi olyan más bennem? Nos talán hogy a mesék világába tartozom. A mosolyom nem ennek az univerzumnak szól, a szemeimben örök szivárvány tükröződik, mozdulataim nem követik evilág fizikjának törvényeit.
Néha csak mosolygok.
Ennyire vágytok a különlegesre, ti emberek?
“Guilty by design, she’s nothing more than fiction.
And she dreams in digital.”
(Chloe <3)
Jessica Brooklyn Vicious
Bőven van miről írnom.
Az illem megköveteli, hogy először a szomorú résszel kezdjem. Azon a napon, mikor nagyapám meghalt, egy másik lélek is elhagyta a földet. Még mindig hihetetlen számomra, hogy megtörtént. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek tudatosítani magamban, hogy Andris soha többet nem vár már rugby labdával a kezében a sziget bejáratánál, hogy fensőbbséges pillantását végigjáratva a tömegen megjegyezze: “Idén is lesz kiken végigtaposni, kislány.” Mindig mosolygott. Mindig…
A péntekem őrület volt, a szó szoros értelmében. Már a pesti túrám eleje is viccesen indult, Byakko pedig gondoskodott róla, hogy a gyülekezőig is legyenek bőven vidám pillanatok. A cicájukat pedig ellopom; ilyen gyönyörű és aranyos hófehér macskát még nem is láttam. 
Nyolc óra felé találkoztunk a többiekkel és szép lassan szállingóztak az emberek a gyülekezőhelyre, a hangulat pedig egyre fokozódott. Hirtelen a semmiből megjelent az én kis feleségem és az ő… papucsa (gomen Roli :’D) úgyhogy kellmes meglepetésekből sem volt hiány. Sőt, ha ez nem lett volna elég, Korti és Csoki hihetetlenül vicces beszélgetőpartnereknek bizonyultak, úgyhogy mikor végre elindultunk a buszhoz, én alig akartam felszállni.
Na de persze a lényeg még csak ezután jött! Visual shockerek mindenfelé, hömpölygő japán zene, italok és egyéb, ismerős arcok, majd újonnan szerzett ismerősök, Zetsu megunhatatlan pajzán beszólásai, a barátnő csúnya pillantásai, rengeteg nevetés na meg pár geeeeez.
Éjfél után a társaság fele már kidőlt, vagy éppen… párjával volt elfoglalva egy sötét sarokban. Házigazdám, a kedves “Láncos VK plasztik Byakko” önmagát nem meghazudtolva zombiként járkált az emberek között és néha megkérdezte, hol van. Na meg gondolom arról is érdeklődött, hol van Máté. *gonosz mosoly* Dehát miért is ne? Ez egy ilyen este volt.
Ekkor jöttek csak az igazi meglepetések, ugyanis kisherceg bemutatott az öccsének, akit – be kell hogy valljam – első pillantásra a bátyjának néztem. A kis szmoglidérc hihetetlen társaságnak bizonyult. Órákat beszélgettünk a lépcsőn ülve, s egyfolytában megnevettetett, ami pedig köztudottan nem kis feladat.
Hogy aztán mi történt? Nos az már a mi dolgunk. A lényeg az, hogy nagyon régen nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap este. A szmoglidércek csodálatos mutánsok!
Hajnali fél5kor kipurcanva ücsörögtünk a hévmegállóban, én pedig elnevettem magam. Nyolc fiú között én voltam az egyetlen lány. Mi példázná ennél jobban a lányok felé tanúsított távolságtartásom? Ironikus az élet.
Ma késődélután vonatoztam haza, s legnagyobb megdöbbenésemre a Szmoglidérc utáni második legnagyobb meglepetés akkor ért. Talán az élet tragikomédiája csak mindez.
Összegezve köszönöm nektek ezt a csodás napot. Nagyon régen nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap veletek. A szmoglidérceknek pedig lidércpuszi jár. =$
I still believe in miracles.
Jessica Brooklyn Vicious
Előre is elnézéseteket kérem, de ez egy személyesebb hangvitelű post lesz.
Ma reggel az ablakban könyököltem és a tájat néztem. Hideg volt. Májusi reggelhez túl hideg és felhős. Fura kedvem volt, a szokásosnál vastagabban sminkeltem ki magam, s vérvörös nadrágot húztam; így indult a ma reggel.
Az iskolában még ábrándozni sem volt erőm, félálomban dőltem a padra, hiszen ábrándjaim tárgya miatt már egy hete nem alszom. *mosolyog*De ez már az én magánügyem.
Olyan furák voltak ma velem az emberek. Csendesek, előzékenyek, megértőek. Apám egyenesen a jelenleg olvasott könyvem folytatásával várt, mikor beugrottam hozzájuk ebédelni, sőt még egy szégyentelenül drága nadrágot is kaptam. Nem értettem mi ütött a világba.
A miután kimentünk a Levi’sből, félig nevetve anyám szemére vetettem, hogy egész nap úgy mászkál, mint aki citromba harapott, ne csodálkozzon, ha olyan furán mérik végig az emberek. Erre egy percig csöndben volt, s egy esőfelhő is elúszott már a fejünk felől a nyugati széllel, mikor végre megszólalt.
“Ma reggel meghalt az apám.” Csak ennyit mondott, nem ragozta túl, nem tört ki könnyekben.
“Oh.” Ennyit tudtam kinyögni a meglepetéstől.
Kicsit hosszabb csend támadt közöttünk, s én a szélben libegő fűzfaágakat néztem. Tehát meghalt. Azt kívántam, bárcsak igazán fájna, bárcsak tudnék könnyezni.
De nem éreztem semmit. Egyedül az üresség szele söpört végig rajtam, s megértettem, nem azért, mert úgyis várható volt – hónapok óta haldoklott -, hanem mert nem ismertem azt az embert.
Számomra mindig csak anyám apja volt, egyetlen egyszer sem szólítottam nagyapának. Nekem mindig csak egy nagyapám volt. Nem fájt, hogy meghalt, csak csendes döbbenettel töltött el; azon gondolkoztam, vajon ki lesz a következő.
Szerettem volna mondani valami okosat, vidámat és szépet, de csak annyira telt, hogy megveregettem anyám vállát. Apró gesztus, de mégis mindent összefoglalt. A távolságtartás, az elhidegülést, a közönyt, a logika által sejtett sajnálatot.
Hiszen a végén mindig egyedül állsz a világ ellen…
Jessica Brooklyn Vicious
Why can’t I look into your eyes without trembling?
Why does my heart beat sooo fast this time?
Why can’t I get you out of my mind?
And the night caught me daydreaming…
Jessica Brooklyn Vicious
“- A barátodban reménykedsz? – kérdezte a sofőr haverja. – Igen? Aki majd lenyúzza a bőrünket? Hát majd mi nyúzzuk le az övét, te kurva!
Hahotázni kezdtem elképzelve a millió és egy dolgot, amit Zavulon csinálna ezekkel a vakarcsokkal. Már csak ezekért a szavakért is.
A sofőr megragadta a kezemet. Egyébként szép fiatal arca eltorzult a düh, a félelem és a gerjedelem keverékétől.
- Természetben fogsz fizetni, te lotyó!
Aha. Természetben. Meg a holmimmal meg egy rövid zuhanással a csaknem függőleges sziklafalon…
Na nem, nem így akarom elkezdeni az ismerkedést a Fekete-tenger vizével.
A másik srác is utánam nyúlt – méghozzá azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy letépje rólam a blúzt. Barom, ez kétszázötven dolcsiba került!
Már majdnem hozzám ért a keze, amikor a homlokához szorítottam a pisztoly csövét.
Rövid szünet következett.
- Ti aztán szuperek vagytok, fiúk – doromboltam. – Na vedd el a mancsod, és kifelé a kocsiból!
A pisztoly elképesztette őket. Talán azért, mert a reptérről jöttem ki, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy fegyver legyen nálam. Vagy talán az apró férgek ösztöneivel megsejtették, hogy örömmel loccsantanám szét az agyukat.
Kiugrottak a kocsiból, utánuk én is kiszálltam. Néhány másodpercnyi habozás után a srácok futásnak eredtek. De ez nem volt ínyemre.
Az első golyót a sofőr haverjának bokájába eresztettem. Az ő lába nem olyan fontos, nem kell a pedálokat nyomkodnia. A seb egészen jelentéktelen volt, inkább csak a bőr megpörkölődése, mint a lőfegyvertől származó sérülésde ez is épp elég.
A srác vonyítva elesett, a társa megmerevedett, mintha gyökeret vert volna, a karját felemelte. Vajon kinek néztek ezek engem? A Szövetségi Biztonsági Szolgálat nyaraló munkatársának?
- A mohóságotok teljesen érthető – mondtam. – A gazdaság romokban, a fizetéseket nem adják ki… A gerjedelem szintén érthető. Bennetek végülis még az ifjonti hiperszexualitás dühöng. Mellesleg bennem is.
Még a sebesült is elhallgatott. Teljes csendben hallgatták a szavaimat. A sötétedéssel az út is elnéptelenedett, csak a távolban látszott egy közeledő fényszóró. Az éjszaka pedig elbűvölő volt – csöndes, csillagos, meleg krimi éj, a meredély alatt morajlott a tenger.
- Nagyon rokonszenves srácok vagytok – mondtam. – Csak az a baj, most nincs kedvem ilyesmihez. Nagyon rosszul viseltétek magatokat. De!
Felemeltem az ujjam és ők úgy meredtek rá, mint a hipnotizáltak.
- Megtaláljuk a megoldást.
Az arcukból ítélve már semmi jóra nem számítottak. Kár. Elvégre nem vagyok gyilkos.
- Mivel ketten vagytok és láthatóan jó barátok – magyaráztam -, biztosan nem esik nehezetekre kielégíteni egymást. Aztán nyugodtan, minden féle kaland nélkül elhajtunk a táborig.
- Hé te! – A sofőr már lépett volna felém, de a pisztoly lágyékára irányított csöve megtette hatását.
- Van egy tartalékmegoldás is – engedtem. – Megszabadítalak benneteket felesleges testrészeitektől. És lefogadom háromba az egy ellen, hogy képes vagyok erre az első lövéssel.
- Te… – sziszegte a sebesült. – Értünk majd…
- Értetek egy lyukas fityinget se adnak – közöltem. – Le a nadrágokkal és dologra!
Nyoma sem volt bennem annak az Erőnek, amellyel bármelyik Másféle képes megtörni az emberi akaratot. De talán megmaradt a hangom meggyőző ereje.
Engedelmeskedtek. Megpróbáltak engedelmeskedni.
A részlegben néha megnéztünk egy-egy melegpornót, nagyon mulatságos. A vámpírok meg a mágusok ugyanígy leszbipornót kukkolnak ügyeletben.
Csakhogy a színészek a filmen nagy odaadással, önfeledten, ügyesen csinálják. Ezt a két fajankót azonban nyilván lelombozta az események váratlan fordulata, és a kellő tapasztalatuk is hiányzott. Úgyhogy inkább az éjszakai tengerben gyönyörködtem, csak annyira figyelve rájuk, hogy ne lazsáljanak.
- Sebaj – vigasztaltam őket, mikor úgy éreztem, elég volt a megaláztatásukból. – Ahogy mondani szokás, az első alkalom nem számít. Szabadidőtökben még gyakorolhatjárok. A kocsiba!
- Minek? – kérdezte a sofőr, abbahagyva a köpködést.
Biztos azt hitte agyon akarom lőni őket és a verdával együtt belökni a tengerbe.
- De hát vállaltátok, hogy elvisztek – csodálkoztam. – Már a pénzt is megkaptátok.
Több kaland nem volt. Csak félúton a sofőr elkezdett vonyítani, hogy gyűlöli önmagát, hogy így már nincs miért élnie, és most rögtön félre rántja a kormányt, bele a szakadékba.
- Rajta, rajta! – biztattam. – Golyóval a tarkódban nem is fog fájni a zuhanás.
Elhallgatott.
A pisztolyt nem engdetem el egészen Artyek kapujáig.
A nyitott ajtóból szoltam nekik vissza:
- Csak még annyit, srácok…
Gyűlölködve néztek rám. Lennék csak formában, mennyi Erőt meríthetnék belőlük!
- Jobb, ha nem is próbáltok megtalálni. Különben úgy érzitek majd, hogy ez az éjszaka maga volt a mennyország. Világos?
Válasz nem következett.
- A hallgatás beleegyezés – döntöttem, visszadugva az aprócska Astra Clubot a táskámba. Ideális fegyver egy törékeny nő számára…”
/Szergej Lukjanyenko – Nappali őrség/
Jessica Brooklyn Vicious
Á. =)<3
どうも有難うございます.
Jessica Brooklyn Vicious
Ezt igazán nem tűrhetem el!
Talán eddig nem találkoztál ezzel az oldalammal, de “nothing is forever” – egyvalami kivételével – tehát ami késik nem múlik.
Hazug vagy, nyíltan hazugnak nevezlek mindenki előtt, s jobban belegondolva te sem tagadhatod magad előtt. Nem szeretem, mikor az emberek – még ha intelligensek is – degradálnak. Mire fel?
Gondolj csak végig mindent. Nos? Akkor most nekem hazudtál, vagy a világnak? Az utóbbit arroganciának tudom be, az előbbit nem bocsátom meg. Eleget babáztál már, s én nem vagyok senkinek a bábuja. Azokat tologasd a sakktáblán, akik megengedik.
Magamat hibáztattam mindenért. Tényleg én lettem volna az egyedüli hibás? Utólag kizártnak tartom. Egy egész világ sem érdemli meg egyetlen könnycseppem sem. Hát arrogáns leszek én is, s nem foglak gyűlölni.
Megtartom magamnak az érzéseimet, s tisztes távolságból, hideg tekintettel figyellek majd, ahogy a bábuid sorra dőlnek el az életnagyságú sakktáblán.
Túl sokat tanítottál nekem a hazugságokról ahhoz, hogy ne kövessem figyelemmel, hogy csinálja a mester.
Jessica Brooklyn Vicious
Mi történik, ha két tekintet találkozik?
Na és mi történik, ha a két tekintet nem csak találkozik, de egymásba kapaszkodik, s mélyen elmélyül a másik tükrében?
Hogy történhet meg, hogy egy gyakorlatilag idegen fiú rámnéz és azt mondja, neked ez meg ez a bajod, én pedig bámulok, hogy ezt mégis honnan tudod? És hogy mi a válasz? Értek az emberekhez. Mellesleg nekem is hasonlóak a problémáim.
Vajon el merjem hinni, hogy egymást követik a csodák? Hogy lehet két ember története ennyire hasonló? Lassan hajlok rá, hogy elhiggyem; Isten mostanság párban teremt.
Azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, milyen érzéssel tölt el, hogy belémlát. Felesleges. Úgyis tudja; hiszen pontosan ilyen érzés lehet az, hogy belé látok.
Ikertükrök.
Jessica Brooklyn Vicious
Érdemes vagy egy pillantásra? Egy érintésre? Egy szóra? Egy csókra?
Miért van az, hogy olyan könnyen térdre kényszerítem, akit akarok? Fellobbanok, mint a tűz, mikor olajat öntenek rá, megfagyok, mint az esővíz télen, légies leszek, mint a falevelek egy könnyed fuvallattól.
Nincs állandó állapotom; pillanatonként változok.
Az vagyok, akinek látni szeretnél. Ezer, meg ezer formám közül mindig a megfelelőben jelenek meg előtted, hiszen ha egyszer megszerettelek, ez a legkevesebb, amit érted tehetek.
Na persze megszeretni valakit – talán épp változékonyságom miatt – számomra hihetetlenül nehéz feladat. Sokan gondolják úgy, hogy bizalmas kapcsolatban állnak velem, vagy szimplán sokat tudnak rólam, de a rétegeket lehántva rájöhetnének, hogy még igencsak a felszínen kapirgálnak.
Szórakoztattok, ti emberek. Megmosolyogtat a buzgó önsajnálatotok, a felszínes magabiztosságotok, a botor elbizakodottságotok. Megpróbáltok egy szilárd egésznek, mozdíthatatlan sziklának tűnni, de bennetek mégis kétségek óceánja kavarog. Egy hegy sem lehet meg ilyen instabil maggal.
Nem kérek tőletek sokat. Egy ölelést és egy kacajt. És mégis; ezt is képtelenek vagytok megadni. Inkompetensek vagytok, érzéketlenek a világ finom rezdüléseire, vakok az örökké az égbolton ragyogó szivárvány színeire.
Csak ha megtanulsz az utolsó csepp véreddel is szeretni, akkor leszel ember igazán.
Jessica Brooklyn Vicious
