“- A barátodban reménykedsz? – kérdezte a sofőr haverja. – Igen? Aki majd lenyúzza a bőrünket? Hát majd mi nyúzzuk le az övét, te kurva!
Hahotázni kezdtem elképzelve a millió és egy dolgot, amit Zavulon csinálna ezekkel a vakarcsokkal. Már csak ezekért a szavakért is.
A sofőr megragadta a kezemet. Egyébként szép fiatal arca eltorzult a düh, a félelem és a gerjedelem keverékétől.
- Természetben fogsz fizetni, te lotyó!
Aha. Természetben. Meg a holmimmal meg egy rövid zuhanással a csaknem függőleges sziklafalon…
Na nem, nem így akarom elkezdeni az ismerkedést a Fekete-tenger vizével.
A másik srác is utánam nyúlt – méghozzá azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy letépje rólam a blúzt. Barom, ez kétszázötven dolcsiba került!
Már majdnem hozzám ért a keze, amikor a homlokához szorítottam a pisztoly csövét.
Rövid szünet következett.
- Ti aztán szuperek vagytok, fiúk – doromboltam. – Na vedd el a mancsod, és kifelé a kocsiból!
A pisztoly elképesztette őket. Talán azért, mert a reptérről jöttem ki, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy fegyver legyen nálam. Vagy talán az apró férgek ösztöneivel megsejtették, hogy örömmel loccsantanám szét az agyukat.
Kiugrottak a kocsiból, utánuk én is kiszálltam. Néhány másodpercnyi habozás után a srácok futásnak eredtek. De ez nem volt ínyemre.
Az első golyót a sofőr haverjának bokájába eresztettem. Az ő lába nem olyan fontos, nem kell a pedálokat nyomkodnia. A seb egészen jelentéktelen volt, inkább csak a bőr megpörkölődése, mint a lőfegyvertől származó sérülésde ez is épp elég.
A srác vonyítva elesett, a társa megmerevedett, mintha gyökeret vert volna, a karját felemelte. Vajon kinek néztek ezek engem? A Szövetségi Biztonsági Szolgálat nyaraló munkatársának?
- A mohóságotok teljesen érthető – mondtam. – A gazdaság romokban, a fizetéseket nem adják ki… A gerjedelem szintén érthető. Bennetek végülis még az ifjonti hiperszexualitás dühöng. Mellesleg bennem is.
Még a sebesült is elhallgatott. Teljes csendben hallgatták a szavaimat. A sötétedéssel az út is elnéptelenedett, csak a távolban látszott egy közeledő fényszóró. Az éjszaka pedig elbűvölő volt – csöndes, csillagos, meleg krimi éj, a meredély alatt morajlott a tenger.
- Nagyon rokonszenves srácok vagytok – mondtam. – Csak az a baj, most nincs kedvem ilyesmihez. Nagyon rosszul viseltétek magatokat. De!
Felemeltem az ujjam és ők úgy meredtek rá, mint a hipnotizáltak.
- Megtaláljuk a megoldást.
Az arcukból ítélve már semmi jóra nem számítottak. Kár. Elvégre nem vagyok gyilkos.
- Mivel ketten vagytok és láthatóan jó barátok – magyaráztam -, biztosan nem esik nehezetekre kielégíteni egymást. Aztán nyugodtan, minden féle kaland nélkül elhajtunk a táborig.
- Hé te! – A sofőr már lépett volna felém, de a pisztoly lágyékára irányított csöve megtette hatását.
- Van egy tartalékmegoldás is – engedtem. – Megszabadítalak benneteket felesleges testrészeitektől. És lefogadom háromba az egy ellen, hogy képes vagyok erre az első lövéssel.
- Te… – sziszegte a sebesült. – Értünk majd…
- Értetek egy lyukas fityinget se adnak – közöltem. – Le a nadrágokkal és dologra!
Nyoma sem volt bennem annak az Erőnek, amellyel bármelyik Másféle képes megtörni az emberi akaratot. De talán megmaradt a hangom meggyőző ereje.
Engedelmeskedtek. Megpróbáltak engedelmeskedni.
A részlegben néha megnéztünk egy-egy melegpornót, nagyon mulatságos. A vámpírok meg a mágusok ugyanígy leszbipornót kukkolnak ügyeletben.
Csakhogy a színészek a filmen nagy odaadással, önfeledten, ügyesen csinálják. Ezt a két fajankót azonban nyilván lelombozta az események váratlan fordulata, és a kellő tapasztalatuk is hiányzott. Úgyhogy inkább az éjszakai tengerben gyönyörködtem, csak annyira figyelve rájuk, hogy ne lazsáljanak.
- Sebaj – vigasztaltam őket, mikor úgy éreztem, elég volt a megaláztatásukból. – Ahogy mondani szokás, az első alkalom nem számít. Szabadidőtökben még gyakorolhatjárok. A kocsiba!
- Minek? – kérdezte a sofőr, abbahagyva a köpködést.
Biztos azt hitte agyon akarom lőni őket és a verdával együtt belökni a tengerbe.
- De hát vállaltátok, hogy elvisztek – csodálkoztam. – Már a pénzt is megkaptátok.
Több kaland nem volt. Csak félúton a sofőr elkezdett vonyítani, hogy gyűlöli önmagát, hogy így már nincs miért élnie, és most rögtön félre rántja a kormányt, bele a szakadékba.
- Rajta, rajta! – biztattam. – Golyóval a tarkódban nem is fog fájni a zuhanás.
Elhallgatott.
A pisztolyt nem engdetem el egészen Artyek kapujáig.
A nyitott ajtóból szoltam nekik vissza:
- Csak még annyit, srácok…
Gyűlölködve néztek rám. Lennék csak formában, mennyi Erőt meríthetnék belőlük!
- Jobb, ha nem is próbáltok megtalálni. Különben úgy érzitek majd, hogy ez az éjszaka maga volt a mennyország. Világos?
Válasz nem következett.
- A hallgatás beleegyezés – döntöttem, visszadugva az aprócska Astra Clubot a táskámba. Ideális fegyver egy törékeny nő számára…”
/Szergej Lukjanyenko – Nappali őrség/
Jessica Brooklyn Vicious
