Bőven van miről írnom.
Az illem megköveteli, hogy először a szomorú résszel kezdjem. Azon a napon, mikor nagyapám meghalt, egy másik lélek is elhagyta a földet. Még mindig hihetetlen számomra, hogy megtörtént. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek tudatosítani magamban, hogy Andris soha többet nem vár már rugby labdával a kezében a sziget bejáratánál, hogy fensőbbséges pillantását végigjáratva a tömegen megjegyezze: “Idén is lesz kiken végigtaposni, kislány.” Mindig mosolygott. Mindig…
A péntekem őrület volt, a szó szoros értelmében. Már a pesti túrám eleje is viccesen indult, Byakko pedig gondoskodott róla, hogy a gyülekezőig is legyenek bőven vidám pillanatok. A cicájukat pedig ellopom; ilyen gyönyörű és aranyos hófehér macskát még nem is láttam. 
Nyolc óra felé találkoztunk a többiekkel és szép lassan szállingóztak az emberek a gyülekezőhelyre, a hangulat pedig egyre fokozódott. Hirtelen a semmiből megjelent az én kis feleségem és az ő… papucsa (gomen Roli :’D) úgyhogy kellmes meglepetésekből sem volt hiány. Sőt, ha ez nem lett volna elég, Korti és Csoki hihetetlenül vicces beszélgetőpartnereknek bizonyultak, úgyhogy mikor végre elindultunk a buszhoz, én alig akartam felszállni.
Na de persze a lényeg még csak ezután jött! Visual shockerek mindenfelé, hömpölygő japán zene, italok és egyéb, ismerős arcok, majd újonnan szerzett ismerősök, Zetsu megunhatatlan pajzán beszólásai, a barátnő csúnya pillantásai, rengeteg nevetés na meg pár geeeeez.
Éjfél után a társaság fele már kidőlt, vagy éppen… párjával volt elfoglalva egy sötét sarokban. Házigazdám, a kedves “Láncos VK plasztik Byakko” önmagát nem meghazudtolva zombiként járkált az emberek között és néha megkérdezte, hol van. Na meg gondolom arról is érdeklődött, hol van Máté. *gonosz mosoly* Dehát miért is ne? Ez egy ilyen este volt.
Ekkor jöttek csak az igazi meglepetések, ugyanis kisherceg bemutatott az öccsének, akit – be kell hogy valljam – első pillantásra a bátyjának néztem. A kis szmoglidérc hihetetlen társaságnak bizonyult. Órákat beszélgettünk a lépcsőn ülve, s egyfolytában megnevettetett, ami pedig köztudottan nem kis feladat.
Hogy aztán mi történt? Nos az már a mi dolgunk. A lényeg az, hogy nagyon régen nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap este. A szmoglidércek csodálatos mutánsok!
Hajnali fél5kor kipurcanva ücsörögtünk a hévmegállóban, én pedig elnevettem magam. Nyolc fiú között én voltam az egyetlen lány. Mi példázná ennél jobban a lányok felé tanúsított távolságtartásom? Ironikus az élet.
Ma késődélután vonatoztam haza, s legnagyobb megdöbbenésemre a Szmoglidérc utáni második legnagyobb meglepetés akkor ért. Talán az élet tragikomédiája csak mindez.
Összegezve köszönöm nektek ezt a csodás napot. Nagyon régen nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap veletek. A szmoglidérceknek pedig lidércpuszi jár. =$
I still believe in miracles.
Jessica Brooklyn Vicious
