Ez neked szól, édes hercegem!
Azt hitted, csak játszom? Vagy hogy te játszol? A-aa. You’re just a freakin addict. Addicted to every particle of me.
“You know…I just wanna let you know…that I never felt this way about anybody else…I…I…I think I love you…so don’t think I’m crazy when I tell you this…but if you ever hurt me, I’ll fucking kill you!”
Jessica Brooklyn Vicious
Jessica Brooklyn Vicious
Maribell sosem játszott a többi gyerekkel. Nem azért, mert nem akart; egyszerűen túl leereszkedőnek tartotta, hogy beálljon a többi gyerek közé egy egyszerű labdát kergetni. És ezt még sportnak csúfolták!
Maribell nem játszott csapatjátékokat, nem ment a rétre fogócskázni, nem ugróiskolázott a többiekkel. Többre érezte hivatottnak magát. Esős délutánokon a tanulószobája ablakában ült egy vaskos könyvvel és úgy tett, mintha épp olvasna; valójában a könyv felett birtokukat kémlelte, a cselédek gyerekeit a parkban, a pattogó labdákat…
Dühös volt a világra. Dühös, mert neki sosem könyörgött senki, hogy menjen vele labdázni vagy fogócskázni. Irigykedett a többi kis rongyos, tudatlan, sipítozó csemetére, akik mind olyan boldogok voltak fülig sárosan, Marco polot kiabálva!
Őt miért nem tették boldoggá a régi bölcsek vaskos könyvekbe rejtett eszméi? Miért nem tette boldoggá a tudás? Miért nevethettek a többiek, ha ő nem nevetett? Mi volt meg nekik, ami neki nem volt?
Semmi. Maribell mindent megkapott, amit egy ember megkaphat az élettől. A cselédek gyerekei semmit sem birtokoltak a ruháikon, ágyukon és elnyűtt rongybabáikon kívül, s mégis… Levetkőzték büszkeségüket, egyszerű emberek voltak, egyszerű elvárásokkal. És boldogok.
Nem várták, hogy valaki könyörögjön nekik, csatlakozzanak a labdajátékhoz; beálltak maguktól és jól érezték magukat a többiekkel. Nem építettek maguk köré áttörhetetlen falakat; minden hozzájuk közelállót egyformán bíráltak el, nem számított az milyen gazdag, szép, vagy épp milyen régi az ismerettség. De a legfontosabb dolog, ami a cselédgyerekeknek volt és Maribellnek nem, egyetlen, a lány számára jelentéktelen apróság volt.
Maribell, ők tudták, hogy kell megbocsátani.
Jessica Brooklyn Vicious
Hallottad már, ahogy reggelente csicseregnek a madarak? Vagy ahogy vidáman csobog a téren a szökőkút? Esetleg ahogy a szellő zörgeti a fák leveleit, miket az alkony fürdet aranyban és bíborban?
A világon minden a szépséget ünnepli. Azt a szépséget, mely hajszál híján vetekedne a tökéletessel, ha… És itt a ha. Semmi sem vetekszik a tökéletessel, hiszen a tökéletes semmi és semmi sem tökéletes.
Vagy mégis? Vegyük az uroboroszt. Fej és farok, kezdet és vég egy egészben egyesül. Így fonódik össze a tökéletes és tökéletlen is, megalkotva azt a tézist, ami egy nyári napon ötlött az eszembe, több, mint egy évvel ezelőtt.
“Minden a maga tökéletlenségében tökéletes.”
Nincs is szórakoztatóbb a kezdő írók suta műveinél, vagy az újonc bohócnál, aki egyfolytába elhagyja az orrára erősített piros labdát. Minden egy komplex egész része, és bár törekedhetünk arra, hogy megtörjük az egyensúlyt, ezzel tulajdonképpen csak méginkább a tökéletes felé sodorjuk azt. A káosz a legnagyobb és legprecízebb elképzelhető rendszer.
Te sem véletlenül kapod a pofonokat az élettől. Tettél érte, ez tény. De nem ez a fontos. Sors szempontjából nincs jó és rossz, igazságos és igazságtalan, ezek mind csak emberi toposzok.
A rendeltetésed az, hogy sziklaként álld a csapásokat és mikor mások elbuknának, te akkor is emelt fejjel, arisztokratikus modorral viseld a kést a hátadban.
Tudom ezerszer összetörtél, s azt hitted, most biztosan elbuksz majd. Végleg és menhetetlenül. De emlékezz, mindig volt melletted valaki, aki megfogta a kezed és kirángatott a gödör mélyéről, te pedig erős maradtál, megőrizted épelméjűséged és büszkeséged. Ha hagyod, hogy most elmosson az ár, hát a szememben vesztettél.
Mindent, amiért eddig felnéztem rád, s amiért olyan hasonlatosnak tartottalak saját magamhoz.
Ha kellek, én itt leszek. Csak nyúlj értem, ragadd meg a kezem és én bármilyen mélységből kihúzlak. Egy szavadba kerül.
De ha most összetörsz és feladod, ne számíts rám. Nem lehet mindenki örökké erős; ezért edz minket az élet. Viszont mindegyikünkben, pontosítva mindenkiben, aki csak érdemes arra, hogy egyáltalán ránézzen az ember, meg kell lennie a hitnek és az akarásnak.
Ne higgy istenekben, bálványokban, eszmékben. Higgy bennem, higgy magadban és higgy a szeretetben. Ez tesz téged olyan erőssé; mindig találsz valamit, amiben hihetsz. És általában rosszul választod meg, mi legyen az; ez pedig meggyengít. Hát hallgass rám most az egyszer és válassz jól. Ha pedig rám nem hallgatnál, hát hallgass Oscarra:
“A barátság sohasem felejt. Éppen ez a csodálatos benne.”
Jessica Brooklyn Vicious
“Mondd, hogy szeretlek!”
Neverever. Soha többé nem hagyja el a szám ez a szó, talán egyetlen kivétellel.
Nem akartam. Nem akartam szeretni, vagy egyáltalán gondolni rá. De mégis, van-e egyáltalán olyan ember, aki teljes mértékben ura az érzelmeinek? Kötve hiszem. Így én sem vagyok az.
Minden hiába, ugyanúgy elveszek egy pillantásban, egy ölelésben, egy apró érintésben. Szörnyű dolog hosszan, pislogás nélkül nézni a szemeidbe, miközben tudom, hogy benned is ugyanezek a gondolatok futkároznak.
És egy puszi. Ártatlan, jelentéktelen, a púder alatt mégis fülig pirulok. Ennyire amatőr lennék? Nem hinném, hiszen te remegsz! Olyan közel és mégis olyan távol vagyunk… Ha kinyúlnánk érte, igen, csak egy karnyújtásnyit, megszerezhetnénk és elveszíthetnénk mindent.
Tehát csak csukott szemmel tapogatjuk a falat. Milyen erősen üthetünk rá, hogy ne szakítsuk át? Mert hogy fenn kell tartanunk, az kétségtelen. Néha viszont hiába minden óvatosság, úgy érzem, egyetlen apró érintés alatt forró tengerré olvad az ólom…
Minden érzékem, csak úgy, mint az eszem, visít, hogy “maradj távol a faltól”. És én mégis leülök a tövébe. Csak ennyire tudok ellenállni a kísértésnek; túl csábító az ígéret, amit a fal lerombolása hordoz magában.
Hát jöjjön az irónia és a csípős megjegyzések! Szeretem az intelligensen tálalt hozzáfűzéseket. Legalább ébren tartja a következetességem és nem figyelek azokra a hihetetlenül mély, gyönyörű szemekre…
Ez csak egy mese. Mese a reményről és a reménytelenségről, hiszen duál univerzumban élünk; semmi sem lehet meg az ellentéte nélkül. Sors és sorstalanság szorosabban fonódik össze bármilyen ölelésnél, vagy ujjaknál. Az örök ígéret ott csillog a szemeidben, de ki kellene vájnom őket hozzá, hogy érvényre juttassam minden kívánságom. Nem teszem. Nem jóindulatból, merő önzésből. Nem vájhatom ki őket, hiszen akkor sosem láthatnám többé, ahogy egyszerre ül bennük halvány mosoly és végeláthatatlan szomorúság.
De mondd, ha ez tényleg csak egy mese… ugye boldog vége lesz?
Jessica Brooklyn Vicious
...I just wanna be about it.
“Emlékszel, mit mondtam anno pont itt?”
“Várj csak…”
“Á, tudtam, hogy nem emlékszel!”
“Emlékszem! Várj… Azt mondtad, hogy ez olyan valóságos. Olyan igazi.”
“Igen. És?”
“És? Tényleg az.”
Jessica Brooklyn Vicious
Teletömtek ösztrogénnel, hogy kedvedre szórakozhass? És ha megunod?
Fura, hogy az emberek azt gondolják csókokkal, egy bizalmas öleléssel, esetleg többel “megvásárolhatják” partnerük figyelmét és osztatlan szeretetét, de azzal, hogy fenntartsák maguk felé az érdeklődést, egy cseppet sem törődnek. És ha megcsal a barát/nő, tönkremegy a kapcsolat hát mit csinálnak? Természetesen a modern világot, a monogámia hiányát, a ritkás erkölcsöt hibáztatják ahelyett, hogy belegondolnának, hol hibázták el.
Megmondom, hol. Ha az ember fenn tud tartani egy falat, bármilyen vékonyat is, megnyerte a csatát. Mert legyen az illető akárki, az ember kollektív és rendkívül vicces természetéből fakadóan erőlködni fog, hogy áttörje a falat, teljesen hatalmába kerítse, kizsákmányolja a másikat.
Az önzés nem jellemhiba, a génjeinkben van.
Igazán nagy jellem csak akkor lehet az ember, ha legyőzi a géneket. Vond meg magadtól, amire vágysz, ne engedj a kísértésnek, emelj vastagabb falat és bumm!
Már kezdetét is vette az örökké…
Jessica Brooklyn Vicious
Hogy tud az ember reggelente felébredni és tükörbe nézni?
Ki néz vissza a tükörből? Miért hisszük el, hogy magunkat látjuk benne?
És mit tennénk, ha egy nap felébredve a szomszéd Józsi bácsi kacsintana vissza a tükörből kacéran?
Van tükörvilág?
És ha van, ők látnak minket a másik oldalon? Vagy épp csak intenek a tükörképüknek, aki bátortalanul mered magaelé az újonnan vásárolt ruhájában?
Elmosolyodnak, ha mi elmosolyodunk? Ők álmodnak minket, vagy mi álmodjuk őket?
Mik vagyunk mi?
Valóság, vagy tükörképek?
“Reanimate my trust in fate”
Jessica Brooklyn Vicious
Én csak meséket mondok.
Hogy hiszel-e bennük?
A te felelősséged.
Megtörtént, vagy sosem történt meg? Igaz volt, vagy vízió? Az igazság egészét, netán csak egy részét fedtem fel? Vagy csupán tényleg mese lett volna az egész? A képzelet, mi a valóság fonalaiba szőttem?
Ez is, az is.
Csupán az nem világos előttem, miért fontos, mi történt meg az emberi valóságban és mi a képzelet valóságában?
Csukd be a szemed, s egybeolvad a végtelen.
Jessica Brooklyn Vicious
