Maribell sosem játszott a többi gyerekkel. Nem azért, mert nem akart; egyszerűen túl leereszkedőnek tartotta, hogy beálljon a többi gyerek közé egy egyszerű labdát kergetni. És ezt még sportnak csúfolták!
Maribell nem játszott csapatjátékokat, nem ment a rétre fogócskázni, nem ugróiskolázott a többiekkel. Többre érezte hivatottnak magát. Esős délutánokon a tanulószobája ablakában ült egy vaskos könyvvel és úgy tett, mintha épp olvasna; valójában a könyv felett birtokukat kémlelte, a cselédek gyerekeit a parkban, a pattogó labdákat…
Dühös volt a világra. Dühös, mert neki sosem könyörgött senki, hogy menjen vele labdázni vagy fogócskázni. Irigykedett a többi kis rongyos, tudatlan, sipítozó csemetére, akik mind olyan boldogok voltak fülig sárosan, Marco polot kiabálva!
Őt miért nem tették boldoggá a régi bölcsek vaskos könyvekbe rejtett eszméi? Miért nem tette boldoggá a tudás? Miért nevethettek a többiek, ha ő nem nevetett? Mi volt meg nekik, ami neki nem volt?
Semmi. Maribell mindent megkapott, amit egy ember megkaphat az élettől. A cselédek gyerekei semmit sem birtokoltak a ruháikon, ágyukon és elnyűtt rongybabáikon kívül, s mégis… Levetkőzték büszkeségüket, egyszerű emberek voltak, egyszerű elvárásokkal. És boldogok.
Nem várták, hogy valaki könyörögjön nekik, csatlakozzanak a labdajátékhoz; beálltak maguktól és jól érezték magukat a többiekkel. Nem építettek maguk köré áttörhetetlen falakat; minden hozzájuk közelállót egyformán bíráltak el, nem számított az milyen gazdag, szép, vagy épp milyen régi az ismerettség. De a legfontosabb dolog, ami a cselédgyerekeknek volt és Maribellnek nem, egyetlen, a lány számára jelentéktelen apróság volt.
Maribell, ők tudták, hogy kell megbocsátani.
Jessica Brooklyn Vicious
