Gyönyörű hajnal virradt és én, félig öntudatlanul öleltem magamhoz a párnám.
Tudtam, hogy csak ki kell nyújtóznom és végre kétkézzel markolhatom meg azt, amire már jó ideje vártam. A boldogságot nem lehet egy kézzel megtartani; túl könnyen elillan.
Vártam még egy kicsit és arra gondoltam, milyen békés ez az üresség. Milyen megnyugtató…
A szellő finoman simogatott, a napfelkelte narancsba vont mindent, csak úgy, mint az első közös hajnalon. Deja vum volt, s az engem körülvevő világ nem kegyelmezett; minden apró rezdülésével megerősítette tévképzeteim.
Megfordultam és gyönyörködve néztem, ahogy az ablaknál ücsörögve a csendes várost figyeled. Néha el-elhúzott egy kocsi a négysávos úton, olyankor finoman összerezzentél; mintha csak nem szoktad volna meg az autók látványát ilyen korai órán. Furcsa bűbáj áradt a téged körülvevő levegőből…
Csatt!
Az addig nyitva, a takarón heverő könyv a földre zuhant, én pedig zavartan nyitottam ki a szemem. A valóság erőszakkal cibált vissza álmaim közül, talán túl boldognak látott, nem tudom. Egyre csak cibált, s a mesebeli napfelkelte szépen elúszott a homályban, elúszott a szoba, a szellő, a négysávos út és az ablaknál ücsörgő, halovány alak is…
Emlékezni arra, mi megtörtént, álom. Emlékezni arra, ami sosem történt meg, valóság.
Jessica Brooklyn Vicious
