Különös kegyetlenség lakozik az emberi szívekben.
Miért? Ki tudja. Részemről azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy az emberek minden egyes begyűjtött sebbel egyre inkább kihűlnek, érzéketlenné válnak. S minél nagyobb a seb, a maga a változás is annál nagyobb mértékű lesz.
Hogy kér kegyelmet, ki nem gyakorolja azt?
Kérdések, kérdések, feltételezések, de sehol a válaszok. Néha tűnődöm, hogy az emberek tényleg képtelenek megfejteni természetük kínzó miértjeit, vagy egyszerűen annyira félnek a válaszoktól, hogy nem is igyekeznek megtalálni azokat? Az az édes tudatlanság…
Na de végülis nem veszthetünk olyan sokat, nem igaz? Mi újat tárhatnának fel előttünk a válaszok? Romlottak lennénk? Sebzettek? Kegyetlenek? Megbántottak? Ezeket már magunktól is pontosan tudjuk, így hát arra buzdítalak benneteket; dobjátok félre a naivitást, s a kényelmes illúziók helyett nézzetek szembe azzal, mennyire tökéletlenek is vagytok mindannyian. Nincs is annál nagyobb bölcsesség, ha az ember el tudja fogadni, sőt meg tudja kedvelni saját hibáit. Hiszen ember nincs hiba nélkül és ez fordítva is igaz.
Megtanultam a saját leckém. Soha többé nem fogom tagadni a hibáim; képmutatás lenne, leginkább saját magammal szemben. Büszke vagyok mindenre, amit véghezvittem, s nem szégyenlem azokat a helyzeteket sem, melyekben elbuktam. Ez tesz engem azzá, aki vagyok.
Jessica Brooklyn Vicious
