Flirt on the flight

“Oh yeah, captain, I like men with their uniforms on… but yours I’m dying to take off.”

Jessica Brooklyn Vicious

Don’t ask the French where’s the Bastille!

Az is csak egy szokásos történelem órának indult.

A fiatal tanárnő vidáman mosolygott a tanári asztal tetejéről, s a belőle áradó kisfiús báj lakatot varázsolt a történelem fakultáció mindössze hat (és ráadásul csupa lány) tanulójának ajkaira.

- De aranyos! – nézett végig a társaságon a tanárnő, s rövidre vágott világosbarna tincsei közé túrva megigazította szögletes szemüvegét, majd intett a társaságnak, hogy helyetfoglalhatnak.

A hat történelem faktos diák egyike sem tudott volna felidézni egyetlen olyan órát sem, mely ne így indult volna. A tanárnő kényelmesen elhelyezkedik az asztalon, leülteti a társaságot, s közben mond valamit, mitől mindannyiuk arcára heveny vörös foltok telepednek. Volt valami a tanárnőben, valami attraktív, enyhén férfias, de méginkább angrogün… valami, ami egyaránt vonzóvá tette mindkét nem számára.

Az ablak mellett ülő barna hajú lány kinyitotta a füzetét, s egy pillanattal később jobbkeze már a levegőbel kalimpált.

- Que? – pillantott rá a tanárnő, kinek kissé hóbortos szokása volt azt feltételezni, hogy a teremben mindenki kitűnően beszéli a franciát.

- Tanárnő én nem igazán értem, pontosan hogy történt a Bastille bevétele.

- Ó, a Bastille… – nevettett fel hangosan a nő, s a diákok bárhogy is próbálták, képtelenek voltak kiókumlálni a hirtelen jött jókedv okát. – Ha már így szóba hoztad, azt hiszem muszáj elmesélnem nektek egy történetet. Pár éve egy-két haverral elutaztunk Párizsba és természetesen ki nem hagyhattunk volna egy kis tradícionális metró-körutat. Eredetileg egészen a vonal végéig mentünk volna, de a hat-hetedik megálló tábláján nagy betűk hirdették; Bastille.
Gondoltuk tök jó, ha már úgyis itt vagyunk, ideje egy kis történelmi városnézésnek is, úgyhogy kipattantunk a metrókocsiból és a mozgólépcsők felé siettünk. Mikor felértünk a felszínre és körül néztünk, rendesen megrökönyödtünk mindnyájan; sehol a Bastille…
Hohó, de itt vannak ezek a kedves francia állampolgárok, majd ők útba igazítanak minket!
Na persze… Az első akadály ott következett, hogy abban a pillanatban, hogy angolul szóltunk hozzájuk, a franciák leginkább csak egy elegáns mozdulattal kikerültek minket. Az a néhány járókelő, aki volt olyan szíves és megállt, pedig kishíján leköpött minket, mikor megkérdeztük, hol a Bastille.
Halvány lila gőzünk sem volt, mi váltja ki belőlük ezt a reakciót, úgyhogy tovább folytattuk a kérdezősködést. Vagy fél óra ácsorgás után egy készséges francia állampolgár végre megállt és türelmesen elmagyarázta nekünk, hogy 1789. július 14-én a Bastille nem csak elesett, de a felkelők egyben porig is rombolták. Volt olyan kedves és azt is megemlítette, hogyha kedves a testi épségünk, nem folytatjuk a kérdezősködést egy tömött párizsi utcán arról, hol áll a francia nép elnyomásának talán legmeghatározóbb jelképe.
Egy percig csak álltunk és meredtünk magunk elé. De hát ezt egyetlen történelem könyv sem említette! Hogy elesett, az oké, de hogy lerombolták volna… Hihetetlen szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk igazán patrióta franciákkal; valószínűleg begyűjtöttünk volna pár szép kék foltot.

Szóval jobb, ha megjegyzitek, hogy Franciaországban járva még véletlenül se kérdezzétek meg:

Elnézést, meg tudnád mondani, hol a Bastille?

Jessica Brooklyn Vicious

Jalouse

az idő kipotyogott

Harry fél attól, hogy az életnek nincs értelme, hiszen azért küzdte végig az egészet, mert hitt a Jóban és az Igazban. Ezért amikor Harry éjszakánként felriad és égeti a rátapadó, síkos sötétség a bőrét, reszketve húzza magára a takarót, és keresi a mellette fekvő langymeleg testet, hogy megbizonyosodjon róla: még él. Él. Harryt fojtogatja a csend, hangok nélkül elveszettnek érzi magát, de megbízik Lunában, ezért megosztja vele a rémálmokat. Luna ilyenkor megsimogatja az arcát és pixiket emleget, Harry erre megnyugszik, mert ráébred, hogy éppen annyira elesett, mint Luna, de Luna nem törődik azzal, hogy van-e értelem a cselekedetek mögött.

az időt lehúzta a gravitáció

Összezilált valóság az övé. A napkorong rózsaszín foltja már régen lemosta a horizontról a mocskot, és Harry nem tudja, hogyan kellene a másikhoz hozzáérni, mert Harryhez sosem értek még hozzá úgy. A keze görcsbe rándul, amikor Luna sír.

Nem láthatja a végtelen végét, és nem tudja elszakítani a múltat a jelentől. Törni és zúzni akar, mert ez az egész hasogatja a gyomrát, és mérgezi a mindennapok húsát – Harry meg akar változni, de nem tud.

az idő elveszett

Meg akarja védeni a jövőt. Az éjszaka vágya belemar a lapockájába, érzi a körmöket a libabőrön keresztül. Nem tudja, hogy kié: Lunáé, Tomé vagy a sajátja.

Harry egy hét után rájön: a jövőt nem tudja megvédeni önmagától.

az idő a földön koppant

Hideg a veríték a gerince mentén, a mindent ellepő üresség régen beleivódott a kanapé szövetébe, és Harry folyton érzi a szagát. Luna nem tudja kimosni belőle, akárhogy is próbálkozik. Eláll az eső, de Harry még hallja a szitálását, érzi a kéken szürke ablak résein keresztül az illatát. Harry közelebb megy az ablaküveghez, és belülről követ a mutatóujjával egy elkószált cseppet, ahogy végigfolyik a felületen. Tudja, hogy nem érintheti meg a nedvességet, nem nyithatja ki az ablakot. Nem szabad. Ezért Harry a fürdőszobai tükörhöz megy és ott játszik a cseppekkel tovább.

/Szemelvények A csönd ára c. történetből/

Jessica Brooklyn Vicious

Art(ificial)

Ólomfekete cseppek peregnek a plafonról.

Várjatok még, ne hullj rám, idő!  Ne vonj magadba, s marcangolj szét a csendes feketeségeddel! Mit nekem szurok, vagy korom, de ha ólomba öntenek, az ellen már az őrület heves hullámai is kevesek.

Ó, csak nem a könnyek tengere árad alattam? Én ugyan egyet sem ejtettem értetek. Hát mégis ki sír? Ki sodor a koromfekete éj felé? Sikítani akarok.

Eltépem a láncot, s a tenger hirtelen vörösbe csap alattam. Ha belezuhanok… Mondd, belezuhanok?

Von, ragad, ó, hát belőlem hullanak az ólom könnyek? Mondd, mért sír a csuklóm, s az ujjaim, mindenhol csak tátonganak, szavak, szavak, szavak.  Ne bánts, ne szólj, egy szóval se többet!

Hagyd, hogy megfojtson a csend, békében, tisztesen, vagy ennyit nem érdemlek meg? Ránts az idő szilánkai közé, törd, zúzd szét a testem, s hagyd, hogy az óceán hullámait az üveg csillogásával fessem, mert oda megyek én, ahol neked már nincs helyed.

Hát ne hullass értem ólom könnyeket.

Jessica Brooklyn Vicious

and I tried to sing…

Jessica Brooklyn Vicious

Dream

Mondd, ha egyszer elvesztem a valóságot,
Leszel-e az utolsó, ki ezen a világon látott?
S ha egyszer majd magába von az éjszaka,
Mondd, könnyekben úszó arccal hívsz haza?

Jessica Brooklyn Vicious

My hopeless dream

Elengedni egy álmot nem jelenti azt, hogy maga az álom megszűnik lézezni.

Jessica Brooklyn Vicious

the yummi song

Ha akarnám, se tudnám definiálni, mit jelent számomra a barátság.

Néha úgy gondolom, valahol a testvériség határán mozog; máskor biztos vagyok benne, hogy több szerelem van bármelyik barátságban, mint szerelemben, sőt, olykor még az is megfordul a fejemben, hogy a barátság egyszerűen csak egy kevésbé heves kémiai reakció.

Bárhogyan is, egy mély baráti kapcsolat stabilabb a világ bármelyik hegyénél, s megértőbb, megbocsátóbb, mint bármi egyéb ezen a világon. Na meg, ha igazán szerencsések vagyunk, megtalálhatjuk azokat az embereket, kiknek szimplán a jelenléte képes keserűből édeset csinálni. Köszönöm nektek kettőtöknek, hogy vagytok nekem!

“- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
– Melyik az a rész?
– Az, amikor te meg én mi leszünk.”

/A.A. Milne/

Jessica Brooklyn Vicious

Vanitatum Vanitas

Sokak szerint a szerelem egy mindent leigázó, minden célt szentesítő magasztos érzelem.

Nos véleményem szerint csupán az időzített bomba, mi sunyi mód lapul meg valahol a melkasunk bal tájékán, hogy mikor eljön a megfelelő pillanat, óriásit robbanva felkenje egykor még dobogó szívünk repedezett bordáinkra.

A szerelem, ha titkolod szétfeszít, ha tagadod lelkileg tönkre tesz, ha nem érzed, hiánya megfojt, ha engeded, hogy hatalmába kerítsen, egy pillanat alatt szilánkjaira robbantja egykor még érző szíved, csak hogy megtanuld, s soha el ne feledd;

Szeretni bűn.

“I keep thinking about that little sparkle in your eye
Is it a light from the angels or your devil demon inside?
And what about the way you say you love me all the time
Are you lifting me up to heaven just to drawn me down the line?”

Jessica Brooklyn Vicious

Lédámmal a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

/Ady Endre – Lédával a bálban/

“Pictures framing up the past
Your taunting smirk behind the glass
This museum full of ash
Once a tickle
Now a rash

This used to be our funhouse
But now it’s full of evil clowns
It’s time to start the countdown
I’m gonna burn it down down down
I’m gonna burn it down

9,8,7,6,5,4,3,2,1
fun

Echoes knocking on locked doors
All the laughter from before”

Jessica Brooklyn Vicious