az idő kipotyogott
Harry fél attól, hogy az életnek nincs értelme, hiszen azért küzdte végig az egészet, mert hitt a Jóban és az Igazban. Ezért amikor Harry éjszakánként felriad és égeti a rátapadó, síkos sötétség a bőrét, reszketve húzza magára a takarót, és keresi a mellette fekvő langymeleg testet, hogy megbizonyosodjon róla: még él. Él. Harryt fojtogatja a csend, hangok nélkül elveszettnek érzi magát, de megbízik Lunában, ezért megosztja vele a rémálmokat. Luna ilyenkor megsimogatja az arcát és pixiket emleget, Harry erre megnyugszik, mert ráébred, hogy éppen annyira elesett, mint Luna, de Luna nem törődik azzal, hogy van-e értelem a cselekedetek mögött.
az időt lehúzta a gravitáció
Összezilált valóság az övé. A napkorong rózsaszín foltja már régen lemosta a horizontról a mocskot, és Harry nem tudja, hogyan kellene a másikhoz hozzáérni, mert Harryhez sosem értek még hozzá úgy. A keze görcsbe rándul, amikor Luna sír.
Nem láthatja a végtelen végét, és nem tudja elszakítani a múltat a jelentől. Törni és zúzni akar, mert ez az egész hasogatja a gyomrát, és mérgezi a mindennapok húsát – Harry meg akar változni, de nem tud.
az idő elveszett
Meg akarja védeni a jövőt. Az éjszaka vágya belemar a lapockájába, érzi a körmöket a libabőrön keresztül. Nem tudja, hogy kié: Lunáé, Tomé vagy a sajátja.
Harry egy hét után rájön: a jövőt nem tudja megvédeni önmagától.
az idő a földön koppant
Hideg a veríték a gerince mentén, a mindent ellepő üresség régen beleivódott a kanapé szövetébe, és Harry folyton érzi a szagát. Luna nem tudja kimosni belőle, akárhogy is próbálkozik. Eláll az eső, de Harry még hallja a szitálását, érzi a kéken szürke ablak résein keresztül az illatát. Harry közelebb megy az ablaküveghez, és belülről követ a mutatóujjával egy elkószált cseppet, ahogy végigfolyik a felületen. Tudja, hogy nem érintheti meg a nedvességet, nem nyithatja ki az ablakot. Nem szabad. Ezért Harry a fürdőszobai tükörhöz megy és ott játszik a cseppekkel tovább.
/Szemelvények A csönd ára c. történetből/
Jessica Brooklyn Vicious
