Az is csak egy szokásos történelem órának indult.
A fiatal tanárnő vidáman mosolygott a tanári asztal tetejéről, s a belőle áradó kisfiús báj lakatot varázsolt a történelem fakultáció mindössze hat (és ráadásul csupa lány) tanulójának ajkaira.
- De aranyos! – nézett végig a társaságon a tanárnő, s rövidre vágott világosbarna tincsei közé túrva megigazította szögletes szemüvegét, majd intett a társaságnak, hogy helyetfoglalhatnak.
A hat történelem faktos diák egyike sem tudott volna felidézni egyetlen olyan órát sem, mely ne így indult volna. A tanárnő kényelmesen elhelyezkedik az asztalon, leülteti a társaságot, s közben mond valamit, mitől mindannyiuk arcára heveny vörös foltok telepednek. Volt valami a tanárnőben, valami attraktív, enyhén férfias, de méginkább angrogün… valami, ami egyaránt vonzóvá tette mindkét nem számára.
Az ablak mellett ülő barna hajú lány kinyitotta a füzetét, s egy pillanattal később jobbkeze már a levegőbel kalimpált.
- Que? – pillantott rá a tanárnő, kinek kissé hóbortos szokása volt azt feltételezni, hogy a teremben mindenki kitűnően beszéli a franciát.
- Tanárnő én nem igazán értem, pontosan hogy történt a Bastille bevétele.
- Ó, a Bastille… – nevettett fel hangosan a nő, s a diákok bárhogy is próbálták, képtelenek voltak kiókumlálni a hirtelen jött jókedv okát. – Ha már így szóba hoztad, azt hiszem muszáj elmesélnem nektek egy történetet. Pár éve egy-két haverral elutaztunk Párizsba és természetesen ki nem hagyhattunk volna egy kis tradícionális metró-körutat. Eredetileg egészen a vonal végéig mentünk volna, de a hat-hetedik megálló tábláján nagy betűk hirdették; Bastille.
Gondoltuk tök jó, ha már úgyis itt vagyunk, ideje egy kis történelmi városnézésnek is, úgyhogy kipattantunk a metrókocsiból és a mozgólépcsők felé siettünk. Mikor felértünk a felszínre és körül néztünk, rendesen megrökönyödtünk mindnyájan; sehol a Bastille…
Hohó, de itt vannak ezek a kedves francia állampolgárok, majd ők útba igazítanak minket!
Na persze… Az első akadály ott következett, hogy abban a pillanatban, hogy angolul szóltunk hozzájuk, a franciák leginkább csak egy elegáns mozdulattal kikerültek minket. Az a néhány járókelő, aki volt olyan szíves és megállt, pedig kishíján leköpött minket, mikor megkérdeztük, hol a Bastille.
Halvány lila gőzünk sem volt, mi váltja ki belőlük ezt a reakciót, úgyhogy tovább folytattuk a kérdezősködést. Vagy fél óra ácsorgás után egy készséges francia állampolgár végre megállt és türelmesen elmagyarázta nekünk, hogy 1789. július 14-én a Bastille nem csak elesett, de a felkelők egyben porig is rombolták. Volt olyan kedves és azt is megemlítette, hogyha kedves a testi épségünk, nem folytatjuk a kérdezősködést egy tömött párizsi utcán arról, hol áll a francia nép elnyomásának talán legmeghatározóbb jelképe.
Egy percig csak álltunk és meredtünk magunk elé. De hát ezt egyetlen történelem könyv sem említette! Hogy elesett, az oké, de hogy lerombolták volna… Hihetetlen szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk igazán patrióta franciákkal; valószínűleg begyűjtöttünk volna pár szép kék foltot.
Szóval jobb, ha megjegyzitek, hogy Franciaországban járva még véletlenül se kérdezzétek meg:
Elnézést, meg tudnád mondani, hol a Bastille?
Jessica Brooklyn Vicious
