Két hónapos felkészülés, majd úgyszintén két hónapos olvasási turnus után véget ért a Mindenízű Drazsé 2009 kihívás. Harminc remek író mérte össze tudását és be kell vallanom, a legtöbb történet szó szerint levett a lábamról.
Köszönöm mindannyiótoknak a kitartó munkát, az éjszakába nyúló pötyögést és a fórumpostok formájában érkező bátorítást.
Szép volt lányok (és Drac)!
Most pedig egy kis önreklám, mert néha az ilyesmit is meg kell engednünk magunknak. (Az írást IDE kattintva érheted el)
I knew that he will come back to me in a way or another.
Soft curls of an angel, porcelain skin, deep, crystalline eyes filled with the sparkles of intellect, little, curved, rose coloured lips. The beauty itself.
When everyone had left me behind, you came and took my hand again. If I’m not allowed to love anymore, at least I can remember how much I loved you once.
I can no longer deny that I’m sort of heartbroken. Neither I intend to.
I could have given you all the butterflies of the world, I could have given you all the parfumes of the finest roses, I could have given you all the golden lust of the sweetest honey. I could have given you anything.
I was desperately seeking for someone like you. Someone I could truly love without doubts or concerns… The only one I found was you.
You’ve filled me with hope, the slight illusion of happiness and butterflies. Every moment was another wonder by your side. I did adore you. I adored your smile, your scent, your wonderful eyes… I could have fallen in love with you. I was damn near.
Every kiss was something a little like death and I’ve died a thousand times on my birthday. Pure happiness. A life ended by the loved one. None of us deserves this kind of present.
I don’t know, how It came to end or why it came to end. The only thing I know that It was the most painful mistake of my life to let you go.
Bársonyos este borul a tájra, mint már annyiszor ezelőtt, mi mégis tudjuk, hogy most valami nagyon, nagyon más lesz.
Nevetve öltöztetjük egymást jelmezbe, írjuk fekete tintával a lélek kanjiait a másik bőrére, kortyolunk bele az tiszta halhatatlanságot tartalmazó üvegbe. Nem célunk, hogy ma este tiszta maradjon a tudatunk. Néha esélyt kell adnunk magunknak a kötetlen, gátlások nélküli szórakozásra.
Csillagok ragyognak az égen, s mi a szórakozóhely előtt állunk. Jelmezbe öltözött emberek sora ontja márkás parfümök nehéz illatát, vérvörös ajkak alól ezüstös metszőfogak villannak ki, néhol csillámmal behintett szárnyak ragyognak az utcalámpák bágyadt fénye alatt. Lassan forog a Föld, s mi már előre tudjuk; ez a mi esténk lesz.
Gyönyörű, mosolygó arcok; mindegyiken végigsimítok, némelyikre egy apró puszit is lehelek, egészen addig, míg meg nem látom a fiút, akit kerestem. Már meg sem lepődöm rajta, milyen gyönyörű; egyáltalán lehet bárki is csúnya olyan átható almazöld szemekkel? Lassan egy forró ölelésben olvadunk össze, s elég egyetlen pillantást vetnem rá, máris tudom, hogy a mai este nem csak a miénk; az övé is.
A zene nehéz ritmusa dübörög, a szemünk időnként összevillant, amint tánc közben óvatosan súroljuk a másik testét. Nemsoká csatlakozik hozzánk az egyik legszebb szőke fiú, akihez eddigi életem folyamán szerencsém volt. Egy szó sem hangzik el; a tettek beszélnek. Ők ketten lassan egy finom csókban olvadnak össze, én pedig mosolyogva babrálom a hajukat. Bár egymást kergetik a fejemben a gondolatok, mégis azt szeretném, hogy számukra is olyan kellemes legyen ez a pár pillanat, amilyen remekül én érzem magam. Boldog voltam? Talán.
Óvatos puszik, finom mozdulatok; én nem kérek többet, s ők ezt tiszteletben tartják. Nem kell csoda a boldogsághoz.
A fülkéből dől a füst, mi mégis a wc tetején nyomorgunk, lassan elfüstölve az első doboz cigarettát. Titkok száguldanak át a szinte tapintható füstködön, egymás arcát is alig látjuk; talán félnénk is a másikra nézni; néhány dolgot azt hiszem jobb lett volna, ha kimondatlanul hagyunk. Ujjaink lassan összekulcsolódnak egy baráti kézfogásban, s általam eddig alig ismert melegség cikázik át egyikünkből a másikunkba. Egy barát a bajban mindennél többet ér. A friend in need is a friend indeed.
Egy páva a színpadon, s mi a bukott angyal múmiájával szinte könnyezünk a nevetéstől. Kacajunk átgyönyözik a tömegen, s mi sem tudjuk, mennyire valóságos az, amit látni vélünk. Azt hiszem mindenki kételkedik benne, hogy valóságos, amit ekkor lát.
Egy kis egyedüllétre vágyva indulok a mosdó felé, de hirtelen egy alak villan elém. Incubus. Féltem a találkozástól. Próbáljuk; nem jönnek a szavak, s a szavak helyét csak valami száraz elkeseredettség képes átvenni. Annyira szerettem volna, ha kellemes lesz… annyira szerettem volna, ha más lesz. De a borostyán szemek csapdába csalnak és lassan gyöngyök hullanak a földre. Az én gyöngyeim. Szeretném megállítani őket, de nevetségesen gyenge a próbálkozás; még arra sem vagyok képes, hogy magamat távoltartsam attól a fura, egykoron mindennél édesebb gyönyörtől, amit a puha bársonnyal bevont álmok nyújtanak, ahogy a sajátjaimhoz simulnak.
Egyetlen szó pengeként hasítja át a keserűséggel terhes levegőt. Aztán a szó ikertestvére is megérkezik, s valahol a keserűség mélyén delejes boldogság gyöngyözik fel. Egy pillanat alatt lesz semmivé a múlt, s szinte az a tévképzetem támad, hogy még mindig a márciusi levegő áramlik a tüdőmbe, amint egy homályos alak mellett Budapestet szemlélem a tetőről.
Gyöngyök, gyöngyök és újabb gyöngyök hullanak a padlóra. Az idő kínos lassúsággal csordogál, s szilánkjai mély, talán gyógyíthatatlan sebeket szakítanak belénk. A fájdalom mélyebb a szégyennél.
Újra a füstös fülke, s baráti ölelések tucatjai; úgy érzem, gyóntatnak. Rám fér. Az enyémek közé kulcsolódó ujjak megnyugtatnak, elűzik a kételyeket, megválaszolják a kérdéseket, s ráeszmélek, hogy mindennél hálásabb vagyok a mellettem ülő fiúnak.
Táncolunk, nevetünk, s az idő lassan visszacsorog normális medrébe, ahogy egy gyönyörű nyuszilány is feltűnik, hogy csatlakozzon hozzánk. Már határozottan harmonikusabb minden, s a kalapos lány puha ajkai biztosítanak afelől, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell.
Hangosan csapódó ajtó, szavak töredékei, hazugságok. Életemben először menekülni akartam az incubus elől. Közel hajoltam hozzá és csupán egyetlen dolgot suttogtam a fülébe, mielőtt végleg elnyelt a táncoló tömeg.
A zöldszemű fiú ujjai újra az enyémek közé fonva, míg a nyuszilány puhán ölel. Az utolsó táncnak vége, itt a beszélgetés ideje. Mellettünk ül a kalapos lány, kedvesen mosolyog, ahogy a gyönyörű szőke fiú is letelepszik mellénk. Nevetséges, tudom, de biztonságban érzem magam. Kellemes zsibbadtság árad szét bennem, ahogy a nyuszilány ajkai összefonódnak az enyémekkel; újból gondolatok tucatjai özönlenek el. Lassan keringenek bennem az aznap estéhez kapcsolódó érzések, emlékek, s hirtelen villámként cikázik át rajtam egy gondolat:
Ez tényleg a mi esténk volt.
“Az üres fal, az üres ágy
Csak te voltál, ennyi maradtál
Amit megtudok, olyan lehangoló
Sötét úton jársz, kezedben altató
Hiába kérdezik, a válaszod rövid:
“Köszönöm jól vagyok” – hamisan cseng ez így
Utolsó éjszakánk – itt vagyok veled
Utolsó éjszakánk – újra csak neked
Szellemvilág ahol élsz
A valósag utol ér, utol ér
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó, nem kell beszélni
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó…”
Short, military cut, deep brown hair, smiling eyes, a slight sparkle of intellect in both of them. Voluptuous lips, well-drawn collar bones, slightly muscular arms, narrow hips, long, spider-like legs.
Illatfelhők között fekszem, mik lassan delejes álomba ringatnak…
.
A boltban állok, parfümöket nézegetve. Kintről beszüremlik a természetellenesen narancsszín napfény, halvány derengéssel festve az apró helyiséget. Illatok lebegnek a nehéz levegőben; mindegyik egy-egy álom.
Lassan nyílik a bolt ajtaja, s enyhe szellő söpör végig a polcok mentén, apró csengettyűk csilingelnek. Odafordulok, s tátva marad a szám. Ő áll ott. Ő, a rég elfeledett, de mindennél édesebb álom; szebb, mint valaha.
Tündér alkat, ében tincsek, smaragdként ragyogó, mandula vágású szemek, apró rózsás ajkak. A szívem kihagy egy dobbanást; még ez az idealizált világ is szürkének és keserűnek tűnik hozzá képest.
Felém fordul, s ismerős fény csillan természetellenesen gyönyörű szemeiben. Mindketten hallgatunk, s mégis… egyetlen pillantás másfél év történetét meséli el.
Lassan felém lép, majd a kezét nyújtja. Ismerős borzongás fut végig a gerincemen, s minden porcikám sikolt azért az egyetlen érintésért, hát miért is utasítanám vissza?
Kéz a kézben távozunk a narancs naplementébe.
A napok tökéletes harmóniában és boldogságban telnek, a szerelem sajátos fahéj és ribizli illata lengi be a lakásunk levegőjét, s mi minden pillantással csak egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanunk egy verembe, mit még másfél éve ástunk saját magunknak. Nos talán a sors volt, ha ez számít bármit is…
Nem a mi választásunk volt, hogy összekössük az életünk; a mellkasunk bal felében lüktető izomcsomó kényszerített minket, s mégsem tudtam volna elképzelni olyan helyzetet, melyben boldogabban engedelmeskedtem volna bárminek vagy bárkinek is. Édes delírium volt minden egyes nap.
.
A hajnal első sugarai már a házak felé kúsztak a látóhatár peremén, s mi mégsem vesztegettük alvásra az időt. Oly sok napot, hetet, hónapot hagytunk elmerülni az ürességben, hogy mostanság még pislogni sem igen mertünk. Mániákus félelem szállt meg mindkettőnket; vajon még ott lesz a másik, mikor kinyitjuk a szemünk?
Így hát nem aludtunk, nem pislogtunk, s a levegő a boldogság vörös csillagaival szikrázott. Ujjaim lassan játszadoztak a félhosszú fekete tincsekkel; annak idején sosem hagyta, hogy az álla alá nőjjön… Nekem mégis tetszik így. Valószínűleg bárhogyan tetszene.
Mély levegőt vettem, s tüdőmet elárasztotta a hajnali levegő, s a mellettem fekvő álom illata. Tökéletes béke és boldogság terjengett bennem, a szobában, s talán a világban is.
Újra szerelmes voltam.
.
Szemeimet dörzsölgetve kezdtem mocorogni a puha takaró alatt; bántotta a szemem a fény. Nyers, korareggeli fény, nem az az idealizált derengés, mi tökéletesre festette az estém. Tőrként hasított belém a felismerés; ébren vagyok.
Gigászi hullámokban öntött el a keserűség. Lassan az oldalamra fordultam, s karjaimmal, mint egy védekezés képpen átöleltem a térdem. Valahol még mindig ott motoszkált bennem a feltétel nélküli boldogság, s a karomra hajtva fejem lassan megcsapott a parfümöm illata.
Lassan szivárgot vissza belém minden érzés, élénk szín, tompa derengés, vágy és remény, ahogy újra és újra mélyet lélegeztem a parfümömmel terhes levegőből.
Emlékeztem. Emlékeztem, s megadatott, hogy emlékből talán utoljára valóság legyen.
Having a Nichtvren by your side ain’t so uncomfortable after all.
Tiens lay next to me, the heat of his skin softly teasing mine, his curls soaking in the golden daylight. His face was a holovid angel’s. Porcelain skin, deep, crystalline blue eyes, full, voluptouos lips.
I have never seen such a perfect beauty before. Well, maybe once… only once.
Curious thing… dating someone who matches Lucifer in beauty.
The tension in the air clotted with every second. I leaned against Japhrimel’s chest, playing with his inky hair, then covered his mouth and nose, as if I intended to drawn him. In fact, I never ment to drawn him. It was only a bittersweet burst of my childish self which sometimes took control over my actions.
Japhrimel grabbed my hand; joilts creaking, screaming in his tightening hold. Iron fingers against my palms, I felt so surprised, so defenseless that I didn’t even think of opposing him.
- Japh… – my voice trembled with a slight shock. Whatever I did before, he was holding back, taming his anger. Now he was close to break every bone in my hand. Bloody close. – Let go of me! – my voice was trembling no more.
I forced him away, then made it to my feet and stormed out of the room. Now I was the one taming the anger down. I wanted to shout at him, hurt him or do anything just to cause a little demage but my dignitiy and – more importantly – the shock I went through stopped me.
He had never hurt me before. He was so tender, so gentle, so kind… and now he was damn close to break my bloody wrist. All I knew was that I’m not gonna tolerate something like this. A man, even if he happens to be Lucifer’s oldest child, doesn’t have the right to hurt a woman. Even if she happens to be a hedaira, a necromance, a bounty hunter…
No fucking body has the right to hurt Danny Valentine, more importantly.
It’s pretty clear that we’re done now, Tierce Japhrimel.
