Bársonyos este borul a tájra, mint már annyiszor ezelőtt, mi mégis tudjuk, hogy most valami nagyon, nagyon más lesz.
Nevetve öltöztetjük egymást jelmezbe, írjuk fekete tintával a lélek kanjiait a másik bőrére, kortyolunk bele az tiszta halhatatlanságot tartalmazó üvegbe. Nem célunk, hogy ma este tiszta maradjon a tudatunk. Néha esélyt kell adnunk magunknak a kötetlen, gátlások nélküli szórakozásra.
Csillagok ragyognak az égen, s mi a szórakozóhely előtt állunk. Jelmezbe öltözött emberek sora ontja márkás parfümök nehéz illatát, vérvörös ajkak alól ezüstös metszőfogak villannak ki, néhol csillámmal behintett szárnyak ragyognak az utcalámpák bágyadt fénye alatt. Lassan forog a Föld, s mi már előre tudjuk; ez a mi esténk lesz.
Gyönyörű, mosolygó arcok; mindegyiken végigsimítok, némelyikre egy apró puszit is lehelek, egészen addig, míg meg nem látom a fiút, akit kerestem. Már meg sem lepődöm rajta, milyen gyönyörű; egyáltalán lehet bárki is csúnya olyan átható almazöld szemekkel? Lassan egy forró ölelésben olvadunk össze, s elég egyetlen pillantást vetnem rá, máris tudom, hogy a mai este nem csak a miénk; az övé is.
A zene nehéz ritmusa dübörög, a szemünk időnként összevillant, amint tánc közben óvatosan súroljuk a másik testét. Nemsoká csatlakozik hozzánk az egyik legszebb szőke fiú, akihez eddigi életem folyamán szerencsém volt. Egy szó sem hangzik el; a tettek beszélnek. Ők ketten lassan egy finom csókban olvadnak össze, én pedig mosolyogva babrálom a hajukat. Bár egymást kergetik a fejemben a gondolatok, mégis azt szeretném, hogy számukra is olyan kellemes legyen ez a pár pillanat, amilyen remekül én érzem magam. Boldog voltam? Talán.
Óvatos puszik, finom mozdulatok; én nem kérek többet, s ők ezt tiszteletben tartják. Nem kell csoda a boldogsághoz.
A fülkéből dől a füst, mi mégis a wc tetején nyomorgunk, lassan elfüstölve az első doboz cigarettát. Titkok száguldanak át a szinte tapintható füstködön, egymás arcát is alig látjuk; talán félnénk is a másikra nézni; néhány dolgot azt hiszem jobb lett volna, ha kimondatlanul hagyunk. Ujjaink lassan összekulcsolódnak egy baráti kézfogásban, s általam eddig alig ismert melegség cikázik át egyikünkből a másikunkba. Egy barát a bajban mindennél többet ér. A friend in need is a friend indeed.
Egy páva a színpadon, s mi a bukott angyal múmiájával szinte könnyezünk a nevetéstől. Kacajunk átgyönyözik a tömegen, s mi sem tudjuk, mennyire valóságos az, amit látni vélünk. Azt hiszem mindenki kételkedik benne, hogy valóságos, amit ekkor lát.
Egy kis egyedüllétre vágyva indulok a mosdó felé, de hirtelen egy alak villan elém. Incubus. Féltem a találkozástól. Próbáljuk; nem jönnek a szavak, s a szavak helyét csak valami száraz elkeseredettség képes átvenni. Annyira szerettem volna, ha kellemes lesz… annyira szerettem volna, ha más lesz. De a borostyán szemek csapdába csalnak és lassan gyöngyök hullanak a földre. Az én gyöngyeim. Szeretném megállítani őket, de nevetségesen gyenge a próbálkozás; még arra sem vagyok képes, hogy magamat távoltartsam attól a fura, egykoron mindennél édesebb gyönyörtől, amit a puha bársonnyal bevont álmok nyújtanak, ahogy a sajátjaimhoz simulnak.
Egyetlen szó pengeként hasítja át a keserűséggel terhes levegőt. Aztán a szó ikertestvére is megérkezik, s valahol a keserűség mélyén delejes boldogság gyöngyözik fel. Egy pillanat alatt lesz semmivé a múlt, s szinte az a tévképzetem támad, hogy még mindig a márciusi levegő áramlik a tüdőmbe, amint egy homályos alak mellett Budapestet szemlélem a tetőről.
Gyöngyök, gyöngyök és újabb gyöngyök hullanak a padlóra. Az idő kínos lassúsággal csordogál, s szilánkjai mély, talán gyógyíthatatlan sebeket szakítanak belénk. A fájdalom mélyebb a szégyennél.
Újra a füstös fülke, s baráti ölelések tucatjai; úgy érzem, gyóntatnak. Rám fér. Az enyémek közé kulcsolódó ujjak megnyugtatnak, elűzik a kételyeket, megválaszolják a kérdéseket, s ráeszmélek, hogy mindennél hálásabb vagyok a mellettem ülő fiúnak.
Táncolunk, nevetünk, s az idő lassan visszacsorog normális medrébe, ahogy egy gyönyörű nyuszilány is feltűnik, hogy csatlakozzon hozzánk. Már határozottan harmonikusabb minden, s a kalapos lány puha ajkai biztosítanak afelől, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell.
Hangosan csapódó ajtó, szavak töredékei, hazugságok. Életemben először menekülni akartam az incubus elől. Közel hajoltam hozzá és csupán egyetlen dolgot suttogtam a fülébe, mielőtt végleg elnyelt a táncoló tömeg.
A zöldszemű fiú ujjai újra az enyémek közé fonva, míg a nyuszilány puhán ölel. Az utolsó táncnak vége, itt a beszélgetés ideje. Mellettünk ül a kalapos lány, kedvesen mosolyog, ahogy a gyönyörű szőke fiú is letelepszik mellénk. Nevetséges, tudom, de biztonságban érzem magam. Kellemes zsibbadtság árad szét bennem, ahogy a nyuszilány ajkai összefonódnak az enyémekkel; újból gondolatok tucatjai özönlenek el. Lassan keringenek bennem az aznap estéhez kapcsolódó érzések, emlékek, s hirtelen villámként cikázik át rajtam egy gondolat:
Ez tényleg a mi esténk volt.
“Az üres fal, az üres ágy
Csak te voltál, ennyi maradtál
Amit megtudok, olyan lehangoló
Sötét úton jársz, kezedben altató
Hiába kérdezik, a válaszod rövid:
“Köszönöm jól vagyok” – hamisan cseng ez így
Utolsó éjszakánk – itt vagyok veled
Utolsó éjszakánk – újra csak neked
Szellemvilág ahol élsz
A valósag utol ér, utol ér
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó, nem kell beszélni
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó…”
(az első 50 mp-t érdemes eltekerni)
Jessica Brooklyn Vicious
