A fények halvány arannyal festik az apró helyiséget, félhomály játszik finoman bőrünkön. Lassan mélyet lélegzek a pici szoba parfümmel illatos levegőjéből, s hagyom, hogy az illat először finom, majd egyre szédítőbb delíriumba ringasson.
Óvatos érintések, ujjak kulcsolódnak egymás közé, apró puszik, szilánkokká csattanó szavak. A félhomály lassan beszövi a lelkekbe tépett sebeket. Ölelő karok fonódnak körém, s én előre dőlök, egyenest a mellkasának; a szívverését hallgatom.
Minden pillanat maga az örökkévalóság, ahogy a csend egyszerre váj szakadékot közénk, s forraszt össze minket egyetlen végtelenül intim pillanatban.
Lassan felemelem a tekintetem; borostyánok ragyogják túl a bizonytalan fények aranyát. A következő pillanatban különleges, telt ajkak puha bársonya simít végig ajkaimon, s egy apró pillanatig megáll az idő folyása. Az emberek elhallgatnak, a távolról dübörgő zene egyenletes sistergéssé halkul, az autók zaját sem hallani már; egyedül két, túlontúl gyors, szívverés, s egymáshoz súrlódó ruhák zaja töri meg a világ egyenletes csendjét.
Shards of happiness under my skin.
“No one knows what it’s like
To be the bad man
To be the sad man
Behind blue eyes
And no one knows
What it’s like to be hated
To be fated to telling only lies
But my dreams they aren’t as empty
As my conscience seems to be
I have hours, only lonely
My love is vengeance
That’s never free
No one knows what its like
To feel these feelings
Like i do, and i blame you!
No one bites back as hard
On their anger
None of my pain and woe
Can show through
No one knows what its like
To be mistreated, to be defeated
Behind blue eyes
No one knows how to say
That they’re sorry and don’t worry
I’m not telling lies
But my dreams they aren’t as empty
As my conscience seems to be
I have hours, only lonely
My love is vengeance
That’s never free”
Jessica Brooklyn Vicious
