Különös csoda folydogált be a küszöb alatt. A valaha volt legkülönösebb csoda.
Szótlanul meredtem rád. Te csak mosolyogtál. Mindig csak mosolyogsz. Aztán minden magyarázat nélkül előre hajoltál és a nyakamba akasztottad a szíved felét. Ez volt a mi személyre szabott, privát csodánk. A pillanat, mikor megszűntem férfiként tekinteni rád. A testvérem lettél. Nem, talán még annál is több.
Már mindketten mosolyogtunk. Kéz a kézben rohantunk az éjszakába, hogy aztán elkavarodjak, elvesszek, mint az évszázados por, melyet elrejtenek a fölé tornyosuló könyvek. Köhögtem. Felnéztem és még épp elkaptam, ahogy kattan a zár. Azok a kék szemek… Csak ültünk egymás mellett, csendben, füstölve. Első cigaretta, második, sokadik… Különös, narancssárga atmoszféra vett körül minket, melyet bárhogy próbáltam elhessegetni, ránk telepedett, aztán szép lassan beitta magát a bőrünkbe is. Narancssárga… mint a cigaretta parazsa. Ó, tényleg! A parázs!
Lenéztem a tenyeremre. Égette a bőröm. Vajon mikor hullhatott ki a cigarettából? Nagyon elkalandozhattam.
***
Újból változott a helyszín. Táncparkett és fények tucatjai. Sajgott a fejem. Felnéztem a mennyezetre, melyről ezüst szalagok lógtak holmi acél denevérek gyanánt. Széttépnek. Egész biztosan széttépnek. Mosolyt erőltettem kicserepesedett ajkaimra és a fiúra bámultam, aki előttem riszálta magát. Hé haver, ismerlek egyáltalán? Csábos mosollyal hagytam egyedül. Valakinek nem jár több.
***
Csak ültünk. Túl közel. Túl közel. “Szeretem az illatod.” “Nincs is illatom.” Csak meredtem magam elé. Illúziók szilánkjai szaggatták darabjaira a törékeny valóságot.
***
Egy hercegnő sírt a karjaim között. Egy hercegnő, akit nem tudtam megmenteni. Hogy hívhatnám magam ezek után hercegnek? Próbáltam az öntudat egyre süllyedő hajóján tartani, ám az amúgy is korhadt fába túl nagy lékeket vájtak az idegmérgek. Hagytam, hadd üsse a mellkasom és átkozzon kedvére, míg egyszer csak karjaimba omlott teljes súlyával. Átkaroltam a derekát és ha elsőre nem sikerült, hát másodszorra is megpróbáltam megmenteni.
Úgy látszik még mindig túl nehéz nekem más életek súlya. Elestem egyszer. Aztán újra. Harmadszorra ő is rám esett, én pedig tehetetlen zsákként vágódtam a falat borító vasrácshoz, mely végighorzsolta mindkét csuklóm. Kegyetlenül fájt. Talán nem is az esés, inkább a tudat, hogy ez mind csakis az én hibám.
Illúzió a világ.
Sikolyok hasítottak az éjszaka bársonyába. Valaki sírt. “Vérzik a kezem!” – átkozódott egy tejjel borított fiú, s én csak figyeltem. Lassan elhallgatott minden zaj. Még a saját hangomat sem hallottam, ahogy ordítva ráparancsoltam egy bámészkodóra: HÍVD A ŐKET! AZONNAL!
Aztán minden elmúlt. Csak a hideg maradt a hátamban és az a bizonyos kegyetlen kétely. Van létjogosultságunk ebben a világban? Nekem úgy tűnik, túl nagy számunkra. Szép sorjában mindannyian elveszünk…
***
Fagyos mosollyal ültem a pulton, s combjaim egy próbababa merev csípője köré fonva szájfényt kentem annak groteszk, élettelen vigyorba húzódó kopottas ajkaira. Ültem és néztem őt. Teljesen elvarázsolt az a semmi, az érzékelten tompaság, mely a baba szemeiből sugárzott. Közelebb hajoltam és ajkaira tapasztottam ajkaim. Gyönyörű pillanat volt. Egy másodpercre kiteljesedett a bennem tomboló üres, szürke vihar. Én is műanyag akartam lenni. Szótlan és érzékelten.
Mégis élőbb, mint a klubban tévelygő roncsok fele… Fura paradoxon.
***
Ujjak kulcsolódtak a csuklómra. Forróság futott végig rajtam. Miért? Nem bírtam a ragyogó kék szemekbe nézni. “Segíts a gombjaimmal” - kérte halkan, én pedig bólintottam. Leakasztottunk egy másik inget a fogasról, aztán újból kattant a zár.
Beszélt, beszélt, beszélt… Nem figyeltem. Annyira szűk volt a hely, hogy felettébb örültem annak a tíz centiméter távolságnak is, melyet a végén sikerrel megtartottam. Fölöttünk narancssárgán villódzott a spotlámpa. Olyan színe van, mint a minket körülvevő aurának… mint a cigarettaparázs - gondoltam, aztán újból fölnéztem. - Jobb lesz sietni, nemsoká kialszik.
Lassan húztam el a kezeit mellkasa elől. Ezt jobb, ha rám hagyod. Egyenként oldottam ki a biztostűket… Nem vagyok benne biztos, hogy ő hallgatott el, vagy csak én voltam képtelen figyelni, ám számomra abban a pillanatban tapinthatóvá vált a csend. Narancssárga csend. Ujjaim megpihentek az ing szélein, csak hogy a következő pillanatban óvatosan húzzák le azt a tejfehér vállakról.
Nem állt meg az idő, csak én zökkentem ki belőle. Megpihentem, valahol fantázia és valóság peremén, csendesen figyelve, ahogy a narancssárga derengés lassan bevonja őt. Nem vettem le a szemem a válláról. Nem tehettem. A pillanat engem is beburkolt beteges ragyogásával, s mire észbe kaptam az ing már rég ujjaim közt lógott. Riadtan kaptam a másik után, belebújtatva a meztelen karokat. Ki húzta ki a lábam alól a valóságot?
***
Fények és csillogás, mind nem jelentett semmit. Unottan támaszkodtam a falnak, érdektelenül figyelve a sok kamaszt, akik éppen valami borzalomra rázták. Legszívesebben felmentem volna kiszellőztetni a fejem, mikor újfent ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré, berángatva engem a rögtönzött gyóntatószékbe. A térdeim fixíroztam. Nem mertem, nem tudtam ránézni. Titkok siklottak át a homályon, melyeket először beburkolt, majd elnyelt a cigarettafüst. Halkan beszéltünk. Na nem mintha attól féltünk, hogy bárki is meghallja majd odakintről a titkaink… attól rettegtünk, hogy mi magunk fogjuk meghallani őket.
***
Jeges ajkak csillogtak a fel-felvillanó fények ezerszínű szivárványában. Nem igazán tudtam, miért? Enyhülést remélnénk a bőrünket csiklandozó hidegtől? Üdvöt? Mind csak nonszensz vágyakozás. Az ártatlanság olyan dolog, mit még a jég sem képes visszaadni.
***
Csendesen ültünk a fotelben. Fejem a vállára hajtottam, míg ujjaink lassan összekulcsolódtak. Végtelen melegség járt át. Tehát ilyen a tiszta szeretet…?
Szabad kezem a nyakamban függő medál köré kulcsolódott.
Alw ays
&
For ever
Így buliznak 2010 diszkópatkányai tinédzserei:
A belátásotokra bízom, hogy ezt egészségesnek tituláljátok-e.
Jessica Brooklyn Vicious
