A legszebb álom jött ez hozzám. Az Álom.
Gyönyörű szemeibel huncut tűz csillogott, miközben a fülembe súgta:
- Megvárattalak?
Szótlanul borultam a nyakába, karjaim köré fonva. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Szobát béreltünk, valahol távol a világ zajától. Odakinn esett. Ő az ablakban ült, cigarettával a szájában és a kinti szürkeséget figyelte. Eszményi arcát beárnyékolta az a finom kétely, mely lassan lopta be magát a boldogság törékeny pillanataiba is.
- Gyere ide! – tekintett felém, majd a kezét nyújtotta. – Ölelj úgy, ahogy akkor.
Bólintottam. Felmásztam mellé az ablakpárkányra, aztán csak nevettünk és nevettünk az ügyetlenkedésen, míg végül bőrünk beburkolta a bentről szűrődő halvány derengés, s egy arra járó tűzoltóautó szirénájának bíbora. Csak az eső látott minket.
Másnap mozizni voltunk sok régi ismerőssel. Persze mindenki meg akarta szerezni őt, már első pillantásra. Az az édes mosoly, törékeny mosoly, örök szépség… Nem tudtam őket elítélni érte.
Mikor már az áruházban vásároltunk a színházi próbára menet, halványodott bennem valamennyit a kétely. Bár másfelé tartunk… bár megvan mindkettőnk külön élete… némely köteléket képtelenség elszakítani. Vele nevettem, mikor müzliszeletekkel dobálta a pultost, s büszkén, lázas mosollyal fogtam a kezét, mikor végül végigsétáltunk a páholyba vezető márványlapokon.
Legbelül éreztem, hogy lázálom csupán, mégis kapaszkodtam minden apró forgácsába. Kapaszkodtam a törékeny boldogságba, azokba a törékeny kezekbe, a világ legédesebb mosolyába, a két csillámló smaradba…
Ritka az afféle boldogság, mely Hófehérke mérgezett almáját gyömöszöli a szádba. De úgy tűnik, mégsem példa nélküli.
Forever, Ophelia… For ever.
Jessica Brooklyn Vicious
Sokat olvasol? : D
Minden nap. :]