Rézangyalok szállnak arany szárnyakon
Bíborszín mennyek felé.
Alattuk kékült testek, fagyos halom.
Mint mondják; a Pokol a gyermekeké.
Reng a föld, alant fagyos gleccserek
Szakadnak a kies hómezőkbe,
Megnyílik a gyerek Shakespeare sírja,
S maga Rimbaud emelkedik ki belőle.
Fejét a rézangyalok felé fordítja,
S szemeiből ezüst könny fakad.
Nincs már, ki feltámassza a dicső holtakat.
Jessica Brooklyn Vicious
Mi sem maradt a balkonon,
hol a teliholdnál teáztak,
emléke sincs az éjszakának,
utánuk semmiféle nyom.
Egy tű a kék függöny-szegélyben,
tündöklő gombja színarany,
mint alvó dögbogár, olyan.
Finom méreg lapul hegyében.
Kihúzlak. Légy szúrásra készen
a halálvágy óráiban.
/A. Rimbaud/
Jessica Brooklyn Vicious
I’m in love with what we are and not what what we should be…
Sosem voltam tökéletes.
Most sem vagyok. Sőt, talán sosem voltam még tökéletlenebb.
Türelmetlenül dobolok a telefon peremén. Világmegváltást várni egy pirítós méretű vasdarabtól nem túl bölcs dolog, néha mégis az egyetlen, amiben reménykedhetsz.
A hátamra fekszem és becsukom a szemem. Képek villognak. Képek, melyek egykor mosolyokat fakasztottak, most mégis elhessegetem őket egy megbocsátó sóhajjal. Nincs szükségem több teherre; így is elég nyomja már a vállam.
Igenek és nemek láncolnak kietlen falakhoz, a ‘nem lehet’-ek rengetegében csatangolok, s érzem, menthetetlenül eltévedtem. Az utóbbi időben egyre biztosabban érzem, ahogy a sors pókhálószerű fonalai a torkomra csavarodnak és lassan meg-megszorulva elzárják a levegő útját.
Hogy juthatnék ki innen? Vágjam el a fonalakat? Döntsem ki az erdő fáit? Mit tegyek, hogy megszakadjon ez az ördögi kör?
Hiába szövögetem tervek ezreit, légszomjam mégsem enyhül. Ha nem kellene törődnöm a következményekkel… Ha szabadon tehetném, amit akarok… Ha biztos lennék a végeredményben… Túl sok a HA. Élni akarok. LÉLEGEZNI.
Tépd el a fonalakat. Tépd el, mielőtt én teszem meg.
Care to spare some air for an old friend?
Jessica Brooklyn Vicious
“So far away from the place where I feel safe
I can’t recall the beauty in your face
The distance between us it sews its dirty seed
spreading inside of me with every breath i breathe
While you were sleeping I was wandering with the lonely people
While you were sleeping, tryin to fill the void you left…”
Jessica Brooklyn Vicious
Talán fura, de a születésnapom óta egyre csak az elmúlt egy éven gondolkodom. A dolgokon, amik feledésbe vesztek; épp csak annyira, hogy időről időre meglepődjek, ha újraolvasom őket. Embereken, akiket elvesztettem; csak azért, hogy mások megtaláljanak és mosolyt csaljanak az arcomra. Tárgyakon, amiket elrejtettem; csak azért, hogy a legváratlanabb pillanatban a legváratlanabb helyről kerüljenek elő.
Úgy siklott el mellettem 2009, hogy visszatekintve szinte el sem hiszem; tényleg eltelt egy év.
Emlékszem 2009 januárjára/februárjára, mikor a debreceni kiruccanások indoka még nem az volt, hogy újból meg akartam ölelni a zöld szemű fiút.
2009 márciusára, mikor megismerkedtem a herceggel. Azzal a herceggel, aki röpke napok erejéig boldog hercegnőt csinált belőlem, csak hogy később kegyetlen vigyorral lökjön ki a legmagasabb torony ablakán és aranyba öntsön, hogy örök mozdulatlanságra kárhoztatva álljak a város főterén, mint Wilde boldog hercege.
2009 áprilisára, mikor special K-val kötött barátságom elérte a csúcspontját; hogy aztán ez a barátság a nyakam köré fonja vörös szallagjait és a mélybe rántson. Nagyon magasról zuhantunk nagyon mélyre.
2009 májusára, ami a gyógyulásról szólt. Egy új kezdetről, új ismerősökről, hiszen újból fel kellett építenem egy világot. A saját világom. Ehónap utolsó előtti napján ismertem meg a lidércet. Fura tréfa, hogy az Álom születésnapja előtt mindössze egy nappal történt mindez (és teljesen biztos vagyok benne, hogy a sors jót röhögött valahonnan a pirkadat bíborvörös fellegei közül).
2009 júniusára, mikor újra találkoztam az Álommal. Itallal a kezemben ültem a kerítés tövében és halvány mosollyal mustrálgattam Esztergom varázslatos látképét. Viszlát Dorian! – suttogtam, s a szellő boldogabb tájak felé sodorta a kósza szavakat.
2009 júliusára, mikor újra találkoztam a herceggel. Tompa szomorúság ült a szemében, s én tudtam, hogy ha volt is remény, addigra már örökre elveszett.
2009 augusztusára, mikor az év csodái közül talán a legnagyobb materializálódott a klub alkoholgőzös levegőjében. A zöld szemű fiú és én hosszú idő után először beszéltünk. Akkoriban még féltem elkiabálni, ámbár éreztem, hogy az az este egy varázslatos barátság kezdete volt.
Ám a zöld szemű fiún kívül volt még ott valaki. A herceg. És a sweet örökre bitterbe váltott.
2009 szeptemberére, ami új reményekkel telve indult. Aztán meghazudtolta mindet.
2009 októberére, mikor a hulló levelek közé, valahonnan a múlt távolából, odakeveredett az a bizonyos szó is, amit a hercegtől mindigis hallani akartam. Nagy kár, hogy akkorra már mosolyok helyett csupán könnyeket fakasztott.
2009 novemberére, aminek legvégén megismertem Óceánkéket. Fura, de ezt is a hercegnek köszönhetem. Azok az egészen közelről mosolygó, óceánkék szemek a tudatomba égtek és nem hagytak nyugodni. A mai napig sem hagynak.
2009 decemberére, mikor kizökkent a helyéről a világ. Darabokból, foszlányokból kellett összevarrnom minden emléket, minden érzést, s mire végeztem, már biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek az, aki előtte voltam.
A zöld szemű fiú és én átléptük a barátság korlátait; testvérek lettünk. Ha egyszer el is válnak majd útjaink, azt a mély szeretetet sosem felejtem el, amit évszázadoknak tűnő évek óta kizárólag felé voltam és vagyok képes érezni.
Ó és Óceánkék… ez neked szól.
“My conscience saying, get down off this dream, it’s
too dangerous and deadly.
Then there’s my sense
saying stop before you fall, I don’t wanna pick you up again.
But you’ll never get to Heaven if you’re scared of getting high“
Jessica Brooklyn Vicious
LIFE
DEATH
“‘I’m sick and tired of the mess you made me
You’re never gonna catch me cry.” 
Jessica Brooklyn Vicious
Sokadik első ölelés. Kedves pillantások.
Szinte le sem szálltunk a vonatról, máris éreztük, hogy otthon vagyunk; tényleg megérkeztünk. Kevés dologra vágytunk jobban, mint órákra, melyeket a megszokott, elcsépelt szituációktól és helyszínektől távolt töltünk. Valóra váltottuk az álmot, s a valóság minden álomnál szebbé lett.
Sóhajok szálltak az éjszaka puha bársonyába. Ismeretlen emberek raja zsongott körül minket, míg az ujjaink között tartott feketékről időnként lepottyant a hamu. Folyékonnyá dermedt az idő.
Mosolyogtam. Mosolyogtál. Mogolyogtunk.
Előre lendült a hinta. Mosolyogtam.
Hátra lendült. Mosolyogtál.
Majd újból előre. Mindenki mosolygott.
Kacajok, kisebb kurjantások verték fel a park poros csendjét. A könnyekkel pettyezett flaszteren álltunk kéz a kézben. Rövid pillanat volt. Az eget néztük és arra gondoltam, szerencsésebb nem is lehetnék. Felettünk csintalanul fénylett a kisgöncöl, megbocsátó, tompa fénybe vonva a debreceni éjszakát.
Tüzelt a mellkasunk, ajkaink közül kacajok apró gyöngyei szaladtak ezerfelé, ahogy a hinta körül csoportosulva kérdeztük egymástól újra és újra: Elég részeg vagy már?
(Hozzád közel sem.)
Táncoltunk és az éjszaka velünk lüktetett. Lesütöttem a szemem. Néhányan azt állítják, tudják mit jelent boldognak lenni. Mind hazudnak.
A kezedet nyújtottad, s én mosolyogva indultam veled bárhova. Botladozva szökdécseltünk az égen úszó fátyolfelhők derengő homályával borított parkban, majd megálltunk a fánál. Óceánkék. Az álmomra emlékeztetett. Arra az álomra, melyben a tenger partján sétálunk a ruhánkat tépő szélben. Becsuktam a szemem, s hagytam, hogy a valóság tovább írja kusza sorait.
Felsóhajtottam. Önkéntelenül is elvörösödtem. Megcsóváltad a fejed és ujjaid végigsimítottak az arcomon. Hangtalan egyezség volt; újból behunytam a szemem, hisz bíztam benned. Bízok. És mindig bízni fogok.
A klub beteges, narancssárga fényében úsztunk. Még egyet! – kiáltotta valaki, mi pedig egyszerre vihogtunk fel. Az asztalra csaptátok a poharakat, majd az összes szívószálat a legnagyobb pohárba tettétek.
Mosolyogva figyeltelek benneteket, miközben fogaim az ajkaimba vájtak. Fémes íz áradt szét a számban; felkuncogtam. Még megszólalnotok sem kellett. Tökéletes pillanatok voltak. Tökéletes mozdolutok. Tökéletes mosolyok. Tökéletes boldogság.
Fekete csillámok recsegtek cipőtalpaink alatt, ahogy átgyalogoltunk a következő helyre. Nevetve dőltünk hátra a kárpitozott, antik fotelekben, miközben a zöld szemű fiú kacér pillantással a táskájába süllyesztette azt az idegesítő öntött műanyag csirkét. Elkaptam a cukorkatartót és fogaimmal feltéptem a fedelét.
Fehér, rózsaszín és babakék igazgyöngyök görögtek végig az asztal pácolt lapján, ti pedig egymás után dugtatok a szátokba egyet-egyet. Hallucinogén álmok sodródtak felénk, hogy felkapjanak és elrepítsenek minket.
Többé nem számított semmi. Nevetve kacsáztunk a hajnali utcák repedezett flaszterén, majd a zöld szemű fiú elhajította az egyik ‘kölcsönvett’ poharat. Ámulva néztem, ahogy tompa csattanással csillámló darabokra reped.
Debrecen ravasz patkányai sünnek álcázva várják a délceg fiatalokat, ez tudvalevő. A pultban gubbasztó, húszas éveiben járó, unottan bámuló fiú azonban igencsak meglepődött, mikor pöfögve befordultunk a McDrive pedáns műanyagkertjébe és nemes egyszerűséggel közöltük: Helósziajóreggelt, nyolc sajtburgert szeretnénk! /ÉS EGY AMERIKAI KRUMPLIT! Mártogatóssal, of course./
A kék szemű fiú ijedten bámult, míg ketten lefogtuk, s a szájába gyömöszöltük a teljes sajtburgert. Mosolygással kevert fulladozásán akaratlanul is nevetni kezdtünk. Cikkcakkban. Nevetni. Cikkcakkban. Nevetni. Lassan elszálltak a színek a világból…
Jóéjt puszi és egyeletes szuszogás, aztán… vaku villant és teli torokból nevetve váltottunk alkoholgőzös pillantásokat. Az igazi móka még csak akkor kezdődött. Mózes szelleme, a pizsi manó, a kék szemű fiú mindent elborító illata, rejtélyes fekete foltok, megperzselődött szőnyeg és delejes kacajok a hajnal dermedt csendjében.
Alig egy óra alvás után sajgó fejjel kezdtünk mocorogni az ágyban. Igluburger. Iglu. Sajtburgerekből. Sajtburgerek. Kihűlt sajtburgerek. A világba lassan visszaszivárogtak a színek, míg mi tompán kattogó tudattal húztuk magunkra a takarót. Minden emlékfoszlány túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Túl boldognak. Túl meseszerűnek.
Az állomáson állva el sem akartam hinni, hogy itt a vége. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, miközben bensőséges búcsút vettünk zöld szemű házigazdánktól. Már a ráadást tervezgettük.
Aztán a vonat kerekei csikorogva mozgásba lendültek, s mi tovasiklottunk a rozsdás sínek igencsak rossz irányba tartó kígyóján. Nem akartunk elmenni. Minden egyes állomásnál a peront lestük; hol lehetne leszállni úgy, hogy még elkapjunk egy visszafelé induló vonatot?
Tompa mosolyok cseréltek gazdát. Az utolsó fél órában egyfolytában sajgott valami odabenn. Valami ki nem mondott, de mindannyiunk által érzett. Nem akartunk búcsút venni.
Egy utolsó ölelés…
…és megtört a varázs.
Mégsem tudom nektek eléggé megköszönni ezt a csodásabbnál is csodásabb, valaha volt legjobb születésnapot. :]
Szeretlek titeket.
Alw ays
&
For ever
Jessica Brooklyn Vicious
Ezúttal is szeretnék sok boldog szülinapot kívánni magamnak, Dennek és az összes kiválasztottnak, akik március 21-én, a tavaszi napfordulón, avagy a kelták Ostara ünnepén születtek. March 21 pride, bitches!
Gondoltam tortára, ajándékra, de… idén legyünk formabotók!
Hangfalakat a maximumra, hiszen a kpop üdvöskéi, Super Juniorék varázsolnak majd mosolyt az arcotokra az elkövetkezendő percekben!
Shúper görl :]]
Jessica B. Vicious
Jessica B. Vicious
