Talán fura, de a születésnapom óta egyre csak az elmúlt egy éven gondolkodom. A dolgokon, amik feledésbe vesztek; épp csak annyira, hogy időről időre meglepődjek, ha újraolvasom őket. Embereken, akiket elvesztettem; csak azért, hogy mások megtaláljanak és mosolyt csaljanak az arcomra. Tárgyakon, amiket elrejtettem; csak azért, hogy a legváratlanabb pillanatban a legváratlanabb helyről kerüljenek elő.
Úgy siklott el mellettem 2009, hogy visszatekintve szinte el sem hiszem; tényleg eltelt egy év.
Emlékszem 2009 januárjára/februárjára, mikor a debreceni kiruccanások indoka még nem az volt, hogy újból meg akartam ölelni a zöld szemű fiút.
2009 márciusára, mikor megismerkedtem a herceggel. Azzal a herceggel, aki röpke napok erejéig boldog hercegnőt csinált belőlem, csak hogy később kegyetlen vigyorral lökjön ki a legmagasabb torony ablakán és aranyba öntsön, hogy örök mozdulatlanságra kárhoztatva álljak a város főterén, mint Wilde boldog hercege.
2009 áprilisára, mikor special K-val kötött barátságom elérte a csúcspontját; hogy aztán ez a barátság a nyakam köré fonja vörös szallagjait és a mélybe rántson. Nagyon magasról zuhantunk nagyon mélyre.
2009 májusára, ami a gyógyulásról szólt. Egy új kezdetről, új ismerősökről, hiszen újból fel kellett építenem egy világot. A saját világom. Ehónap utolsó előtti napján ismertem meg a lidércet. Fura tréfa, hogy az Álom születésnapja előtt mindössze egy nappal történt mindez (és teljesen biztos vagyok benne, hogy a sors jót röhögött valahonnan a pirkadat bíborvörös fellegei közül).
2009 júniusára, mikor újra találkoztam az Álommal. Itallal a kezemben ültem a kerítés tövében és halvány mosollyal mustrálgattam Esztergom varázslatos látképét. Viszlát Dorian! – suttogtam, s a szellő boldogabb tájak felé sodorta a kósza szavakat.
2009 júliusára, mikor újra találkoztam a herceggel. Tompa szomorúság ült a szemében, s én tudtam, hogy ha volt is remény, addigra már örökre elveszett.
2009 augusztusára, mikor az év csodái közül talán a legnagyobb materializálódott a klub alkoholgőzös levegőjében. A zöld szemű fiú és én hosszú idő után először beszéltünk. Akkoriban még féltem elkiabálni, ámbár éreztem, hogy az az este egy varázslatos barátság kezdete volt.
Ám a zöld szemű fiún kívül volt még ott valaki. A herceg. És a sweet örökre bitterbe váltott.
2009 szeptemberére, ami új reményekkel telve indult. Aztán meghazudtolta mindet.
2009 októberére, mikor a hulló levelek közé, valahonnan a múlt távolából, odakeveredett az a bizonyos szó is, amit a hercegtől mindigis hallani akartam. Nagy kár, hogy akkorra már mosolyok helyett csupán könnyeket fakasztott.
2009 novemberére, aminek legvégén megismertem Óceánkéket. Fura, de ezt is a hercegnek köszönhetem. Azok az egészen közelről mosolygó, óceánkék szemek a tudatomba égtek és nem hagytak nyugodni. A mai napig sem hagynak.
2009 decemberére, mikor kizökkent a helyéről a világ. Darabokból, foszlányokból kellett összevarrnom minden emléket, minden érzést, s mire végeztem, már biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek az, aki előtte voltam.
A zöld szemű fiú és én átléptük a barátság korlátait; testvérek lettünk. Ha egyszer el is válnak majd útjaink, azt a mély szeretetet sosem felejtem el, amit évszázadoknak tűnő évek óta kizárólag felé voltam és vagyok képes érezni.
Ó és Óceánkék… ez neked szól.
“My conscience saying, get down off this dream, it’s
too dangerous and deadly.
Then there’s my sense
saying stop before you fall, I don’t wanna pick you up again.
But you’ll never get to Heaven if you’re scared of getting high“
Jessica Brooklyn Vicious
