I’m in love with what we are and not what what we should be…
Sosem voltam tökéletes.
Most sem vagyok. Sőt, talán sosem voltam még tökéletlenebb.
Türelmetlenül dobolok a telefon peremén. Világmegváltást várni egy pirítós méretű vasdarabtól nem túl bölcs dolog, néha mégis az egyetlen, amiben reménykedhetsz.
A hátamra fekszem és becsukom a szemem. Képek villognak. Képek, melyek egykor mosolyokat fakasztottak, most mégis elhessegetem őket egy megbocsátó sóhajjal. Nincs szükségem több teherre; így is elég nyomja már a vállam.
Igenek és nemek láncolnak kietlen falakhoz, a ‘nem lehet’-ek rengetegében csatangolok, s érzem, menthetetlenül eltévedtem. Az utóbbi időben egyre biztosabban érzem, ahogy a sors pókhálószerű fonalai a torkomra csavarodnak és lassan meg-megszorulva elzárják a levegő útját.
Hogy juthatnék ki innen? Vágjam el a fonalakat? Döntsem ki az erdő fáit? Mit tegyek, hogy megszakadjon ez az ördögi kör?
Hiába szövögetem tervek ezreit, légszomjam mégsem enyhül. Ha nem kellene törődnöm a következményekkel… Ha szabadon tehetném, amit akarok… Ha biztos lennék a végeredményben… Túl sok a HA. Élni akarok. LÉLEGEZNI.
Tépd el a fonalakat. Tépd el, mielőtt én teszem meg.
Care to spare some air for an old friend?
Jessica Brooklyn Vicious
