This is just driving me crazy. I’m holding on to your filthy hand that had held my hand through all those mess I made and it feels so surreal that I can’t even question your presence. Exhale.
I know you wanna touch me once again. Get it on! Hold me like you held me back than; see? I’m all for you tonight. Inhale.
I’ve always been the faithful worshiper of beauty and you’re just way too beautiful in those tight leggings. But I’m also a dictator of the most vicious kind so I won’t be the one to make a move; not now. Exhale.
I examine your chest covered with scratches. It reminds me of those kisses exchanged. Inhale.
The heat of your skin is something utterly new. I thought there’s nothing left inside the cage of your fragile ribs; I wanna set you free so badly. Exhale.
You dig your nails into my back as you whisper three words into my ears.
Wilde ifjúsága, Dorian ifjúsága végre beérett. Nem különc már a dekadens Wilde hullámos karimájú kalapjaival és bohémiájával, hiszen mindannyian züllöttek vagyunk, vágyak láncaival béklyózva.
Ám ez a nemzedék elfelejtett valami nagyon fontosat; a szépet. A szépet, ami túlmutat a képek semmibevesző rengetegén, a szépet, mely mindannyiunkban ott lapul, mégis csak sorokba öntve válik kézzelfoghatóvá.
Elfelejtettünk írni, olvasni. Vagy talán meg se tanultunk.
Több szépséget lelünk a fantáziánkban, s fantáziáink kiélésében, mint amennyit szabad lenne. Elveszik a munka, a szorgalom, csak az alkoholfüstös mosolyok maradnak, meg azok a minimozik, melyek egyértelműen jelzik, hogy a szépség igenis jelen van; mindannyiunkban.
Édes züllés ez. Édesebb annál, hogy ellenálljunk neki.
Lassan dől gyönyörű nyomorba a fiatalság, s írni, olvasni elfelejtve éli ki Wilde legvadabb fantáziáit.
Nem vagyunk rosszabbak, mint elődeink; csak mások. Nem álmodjuk az életünk, éljük az álmainkat, méghozzá szédítő sebességgel.
Mi vagyunk a nemzedék, akiket írni, olvasni tanítani csak a legnagyobbak tudnak.
She walks in the room
In her mind she’s far away
I can see her emptiness
But I just don’t feel her pain
The love is gone
The only thing she was living for
Mister I’ll-never-leave-you
Walked right out the door, Oh.
It’s killing me inside
The way I’ve seen her change
She writes her life story
But she can’t turn the page
I hold her hand, try to take her
But she pulls away
Shades go down, lights go out
There’s nothing left to say
[Chorus:]
So I’m singing
I want it all but I take just a little
I feel her touch then I need some more
We get high just to try and relieve the pain
But a voice inside reminds me there must be a better way, Oh.
So I leave the room
‘Bout halfway down the hall
I turn around, she screams out
What, you don’t believe in love.
Said I’ll never be who I was when I was seventeen
Cause every time I walk away
I leave a piece of me.
[Chorus]
Now I understand
What they were trying to say
Life goes by too fast
And people change
But she just wants to be
Who she always was
But you can’t change a single thing
You might as well look up and sing
I, I just take a little
I then I need some more
We get high to relieve the pain
But there is a voice inside me saying you’d better walk away
Felfedezőkörútra indultam Facebookon és teljesen véletlenül belebotlottam a következő tesztbe: Milyen betűvel kezdődik az igaz szerelmed neve?
Elfintorodtam. Mintha nem tudnám! Aztán mégis úgy döntöttem, megnézem mit tud a kvíz. Mikor kidobta az eredményt a szívem kihagyott három-négy dobbanást. Alig kaptam levegőt.
Úgy látszik mégis tudnak valamit ezek a Facebookos tesztek…
Elöljáróban csak annyit, hogy nem szeretem a várost, ahol élek.
Nem szeretem az embereket, sem pedig az erőviszonyokat. Nem szeretem a kétszínűséget és minden alkalommal elcsodálkozom, mikor észreveszem, hogy kis városomban máshogy hatnak a fizika törvényei. Itt például nem az energiamegmaradás törvénye, hanem a képmutatásmegmaradás törvénye érvényesül.
Tudjátok… “a képmutatás más formákba átalakulhat, de sosem vész el.” Dicső városunk feddhetetlen lakói pedig általában tesznek is róla, hogy ez az elmélet maradéktalanul teljesüljön.
Cicafiú volt az első, aki megmutatta nekem, hogy talán mégis van remény. Ő volt az első, aki bár itt, az (ál)Szentek városában élt, mégsem volt egy közülük. Az a fajta kamasz volt, akivel az ember Budapest, vagy London utcáin találkozik össze (megjegyzem, nemsoká ki is költözött Londonba). Nem, nem állítom, hogy tökéletes lett volna. Nem volt az. Mégis ő volt a legőszintébb, legeredetibb, legkellemesebb ember, akivel errefelé eddigi életem során találkoztam.
Nem azt nézte, mit kaphat, hanem azt, mit adhat cserébe azért, amit kap. A maga gyönyörűen romlott formájában az eszményi tisztaságot testesítette meg. Azt a fajta, legkevésbé sem naiv, ám száz százalékos őszinteséget, amit kisvárounk lakói hírből sem ismernek.
Hónapokig ő volt minden. Ő volt A barát, A nevetés, Az öröm és A támasz, mikor Special K gúnyos vigyorral kilépett az életemből. Olyat kaptam tőle, amitől pótolhatatlanná vált. Végtelenül értékessé… ámbár ebben a képmutatás terhe alatt nyöszörgő városban élt.
És aztán Cicafiú révén megismertem skinsmátét. A csupamosoly rock star növendék volt a második ember, akivel beszélgetés közben nem kapott el az az érzés, hogy az arca helyett a s***ének beszélek.
Halvány mosollyal állapítottam meg, hogy ez a város mindannyiunkat megrág, aztán kiköp, de csak abból lehet valaki, aki fognyomokkal a hátában, Szolnok nyálától csöpögve is képes újból álmodni.
Ő tudott. Talán még kevésbé volt tökéletes, mint Cicafiú, ám az álmai, a szemében csillogó felszabadultság mégis megkülönböztették városunk többi lakójától. Fehér a sok szürke ólomkatona között. Valami más az egysíkú unalomban. Egyéniség az arctalan tömegben.
