Elöljáróban csak annyit, hogy nem szeretem a várost, ahol élek.
Nem szeretem az embereket, sem pedig az erőviszonyokat. Nem szeretem a kétszínűséget és minden alkalommal elcsodálkozom, mikor észreveszem, hogy kis városomban máshogy hatnak a fizika törvényei. Itt például nem az energiamegmaradás törvénye, hanem a képmutatásmegmaradás törvénye érvényesül.
Tudjátok… “a képmutatás más formákba átalakulhat, de sosem vész el.” Dicső városunk feddhetetlen lakói pedig általában tesznek is róla, hogy ez az elmélet maradéktalanul teljesüljön.
Cicafiú volt az első, aki megmutatta nekem, hogy talán mégis van remény. Ő volt az első, aki bár itt, az (ál)Szentek városában élt, mégsem volt egy közülük. Az a fajta kamasz volt, akivel az ember Budapest, vagy London utcáin találkozik össze (megjegyzem, nemsoká ki is költözött Londonba). Nem, nem állítom, hogy tökéletes lett volna. Nem volt az. Mégis ő volt a legőszintébb, legeredetibb, legkellemesebb ember, akivel errefelé eddigi életem során találkoztam.
Nem azt nézte, mit kaphat, hanem azt, mit adhat cserébe azért, amit kap. A maga gyönyörűen romlott formájában az eszményi tisztaságot testesítette meg. Azt a fajta, legkevésbé sem naiv, ám száz százalékos őszinteséget, amit kisvárounk lakói hírből sem ismernek.
Hónapokig ő volt minden. Ő volt A barát, A nevetés, Az öröm és A támasz, mikor Special K gúnyos vigyorral kilépett az életemből. Olyat kaptam tőle, amitől pótolhatatlanná vált. Végtelenül értékessé… ámbár ebben a képmutatás terhe alatt nyöszörgő városban élt.
És aztán Cicafiú révén megismertem skinsmátét. A csupamosoly rock star növendék volt a második ember, akivel beszélgetés közben nem kapott el az az érzés, hogy az arca helyett a s***ének beszélek.
Halvány mosollyal állapítottam meg, hogy ez a város mindannyiunkat megrág, aztán kiköp, de csak abból lehet valaki, aki fognyomokkal a hátában, Szolnok nyálától csöpögve is képes újból álmodni.
Ő tudott. Talán még kevésbé volt tökéletes, mint Cicafiú, ám az álmai, a szemében csillogó felszabadultság mégis megkülönböztették városunk többi lakójától. Fehér a sok szürke ólomkatona között. Valami más az egysíkú unalomban. Egyéniség az arctalan tömegben.
Valaki, akinek bátran ajánlom a következő dalt:
Jessica Brooklyn Vicious
