Wilde ifjúsága, Dorian ifjúsága végre beérett. Nem különc már a dekadens Wilde hullámos karimájú kalapjaival és bohémiájával, hiszen mindannyian züllöttek vagyunk, vágyak láncaival béklyózva.
Ám ez a nemzedék elfelejtett valami nagyon fontosat; a szépet. A szépet, ami túlmutat a képek semmibevesző rengetegén, a szépet, mely mindannyiunkban ott lapul, mégis csak sorokba öntve válik kézzelfoghatóvá.
Elfelejtettünk írni, olvasni. Vagy talán meg se tanultunk.
Több szépséget lelünk a fantáziánkban, s fantáziáink kiélésében, mint amennyit szabad lenne. Elveszik a munka, a szorgalom, csak az alkoholfüstös mosolyok maradnak, meg azok a minimozik, melyek egyértelműen jelzik, hogy a szépség igenis jelen van; mindannyiunkban.
Édes züllés ez. Édesebb annál, hogy ellenálljunk neki.
Lassan dől gyönyörű nyomorba a fiatalság, s írni, olvasni elfelejtve éli ki Wilde legvadabb fantáziáit.
Nem vagyunk rosszabbak, mint elődeink; csak mások. Nem álmodjuk az életünk, éljük az álmainkat, méghozzá szédítő sebességgel.
Mi vagyunk a nemzedék, akiket írni, olvasni tanítani csak a legnagyobbak tudnak.
Tisztelgek Oscar Wilde előtt.
Jessica Brooklyn Vicious
Szerintem inkább a Skinsben élünk, mint Dorian Grayek lennénk. Dorian céltudatos volt.