Áfonyamámor, mosolymámor, illatmámor.
A csillámló estében szétfolyó pillanatok illékony mámora. A mi mármorunk. Mindannyiunké.
Minden egyes írisz csak egy újabb monokróm szivárvány; egyedül Óceánkék különbözött. Tompán lüktető fejjel, mosolyogva néztem, ahogy a többiek felé fordulva nevet. Megmozdult bennem valami, amolyan lusta, elmerengő módon, s a poharamért nyúltam.
- Malfoy!
- Maxxie!
- Malfoy!
- Maxxie!
Mellettem egy fiú és egy lány vitáztak, kíváncsi pillantásokkal méregetve Óceánkéket. Nevettünk. Mindannyian, tompán, boldogan, gondtalanul. Beleszippantottam a vizipipába és Óceánkék felé fújtam a kavargó füstöt. A minták lassú, réveteg tengerként áradtak a szélrózsa minden irányába.
- Gyere! – ragadott karon Óceánkék, alig egy perccel később pedig már tűsarkaim halk dobogása verte fel az utca kacajokkal zavaros csendjét.
Az út túloldalán ismerősöket pillantottam meg. Túl sokat, túl közelit. Egy másodpercig latolgattam, hogy kitérek előlük, majd inkább mégis kacéran mosolyogva néztem velük farkasszemet, enyhén megszorítva Óceánkék ujjait.
Talpaink alatt recsegtek a monokróm szivárvány szétszóródott szilánkjai. A szürke ezer árnyalatával lángolt a csillagokkal pettyezett ég.
***
Imbolygott a Hold. Jobbra. Balra. Jobbra. Aztán megint balra… Úgy tűnt, élvezi, ahogy kapkodom a fejem ingadozó sugarai után.
Tenyereim lassan végigsimítottak a harmattól nedves füvön. Felkönyököltem.
Óceánkék réveteg tekintettel bámulta a folyó tükrén csillogó ezer apró lidércfényt. Mind-mind egy-egy álom lepattant, elgurult darabja volt; túl közel, mégis elérhetetlenül távol.
Álmatag pillantással figyeltem, hogy játszadoznak arcélein a folyópart finom fényei. Jobbra-balra, jobbra-balra…
Tenyerink tompán csattantak a kavicsokon, kósza tincsek, mosolyok, ingatag fények, aztán csak a delejes, megbocsátó semmi…
***
Hangok… Hangok…? Színek. Halvány fény.
Lassan pillantottam fel, fölöttünk arcok. Csodálkozva válaszolgattam értelmetlen kérdéseikre, aztán zsibbadó elmével bogoztam ki magam Óceánkék tagjai közül.
Felébredt. Mosolyogva néztem, ahogy nyújtózik egyet, feláll, aztán… mindent elborított az utcalámpák meleg fényével keveredő mályvaszín függöny.
***
Csilingeltek. Csilingeltünk. Kacagva botorkáltuk körbe a forrást.
És kibillentünk…
***
A sötétszürke levegőben bűnösen lassan oldódott fel a kanóc tétova füstje.
Miért ilyen természetes? - nyújtózott el bennem a végtelenül nyugtalanító gondolat. Behunyt szemmel hallgattam a zubogó víz hangját, miértek után kapkodva.
Monokróm szürke borított be mindent. Egyszerű, tompa és megbocsátó. Érintések futottak végig a csend ívbe hajló gerincén, tétova mozdulatok rajzoltak mintákat az ürességbe. Lassan mozdult a világ.
Az idő összekeveredett, felcserélődött, elveszett, elmenekült, s azon vettük észre magunkat; lassan kifutunk belőle.
Mosolyok suhantak át a csenden, ahogy egyik vízcsepp a másik után pottyant az idő masszájától síkos csempére.
***
Mindeddig. Ezentúl. Meddig? Félig? Végül.
Bordó tenger hullámaiba kucorodva hagytuk, hogy elinaljon mellettünk az élet. Az óra mutatója időnként ketyegett, máskor állt. Talán a kép fölé tapadt nyolclábút próbálta összezavarni rendszertelenségével.
A falon húzódó vékony hajszálrepedés elégedett vigyorral hallgatózott. Ez egyszer jó napja volt.
Végtelen pillanat.
Fura. Hosszú. Boldog.
***
Talány.
Talány, hogy tudtam továbbra is mosolyogni, mikor Óceánkék integető alakja beleveszett a távolba.
Talány-este. Talány-üveg. Talány-repedések. Talány-álom. Talány-folyó. Talány-étel. Talány-szavak. Talány-boldogság.
Talán örök.
de örökké meg nem értett
Jessica Brooklyn Vicious
