A tükör előtt állva ragasztót öntök felrepedt bőrömre. Ezer apró építőkocka csikordul, oldalaik újból egymáshoz tapadnak; mozog a kezem. Szótlanul bámulom a tükörképem. Időnként lendül egyet a mellkasomba épített apró fogaskerék.
Ezt neveznék életnek?
Az erek műanyagfalaiban áramló motorolaj cseppekben gördül végig sérült alkaromon. Valahol hézagot hagytam volna?
Felállok a tükör elől, s körbefordulok az idő hullafoltjaival pettyezett, gyöngyházszín végtelenben. Üres. A szó úrja és újra végigvisszhangzik tudatomon; nincs itt semmi. Csak én és az üresség.
A motorolaj fénylő cseppjei finoman kopognak a kristályos köd tüskéin. Nem mozdulok. Miért is mozdulnék? Itt áll az idő. Áll az élet.
Csak a csend kong, egy elfeledett sóhaj visszhangjával:
Üres vagy!
Üres vagy.
Üres vagy…
Jessica Brooklyn Vicious
Nagyon tetszik, ahogy kifejezed magad…
Élsz még? : )
imádom. pont.