Amikor az emberek azt mondják, hogy eljön az idő, mikor nem leszel velem, általában mindenki csendesen bólogat. Egyetért.
Semmis klisé, őket mégsem zavarja. Ugyan hogy is zavarná, mikor az egész életük klisékből áll; munkahely, család, bevásárlás, klisé, klisé, klisé. Szürke folyamokban áramlanak az utcákon, néha egyikük kicsit kevésbé szürke, néha valaki más egy kicsit inkább, ám az árnyalat mégsem változtat a színen.
Szótlanul bandukoltam köztük. Hideg szeptember volt, a szokásosnál hamarabb hullottak le a rozsdaszín levelek. Körültáncolták a szürke folyamot, lassan, melankolikusan… szinte keringőztek a járókelőkkel, ám úgy tűnt, rajtam kívül senki sem veszi észre őket. Lelassítottam a lépteim, majd megálltam a fa előtt. Szokatlanul romantikus látványt nyújtott a maga korhadó tűzszíneivel, ahogy a csupa szürke világ fölé emelkedett.
Nagyot szippantottam a csípős őszi levegőből és becsuktam a szemem. Elképzeltem, hogy lassan én is felemelkedek, fel, egészen a táncoló levelek közé. Kitártam a karjaim és pörögtem. Körbe-körbe és körbe újra. Éreztem, ahogy tincseim az arcomba fújja a szél, a sálam pedig egészen körém tekeredett, mígnem lassan megálltam és kinyitottam a szemem. Aztán becsuktam és újra kinyitottam.
A fa tövében egy fiú olvasott, fekete hajába bele-belekapott egy-egy apróbb fuvallat. Barna szemei hosszú, barna pillái alatt álmatagon futottak végig a sorokon újra és újra, ujjait szederjesre csípte a szél. Pislogtam, hátha csak káprázat, ám akárhányszor is nyitottam ki a szemem, a fiú mindig ott volt. A maga színes, hús-vér valójában.
Sokáig tartott, míg megértettem, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Hogy a szeretet, ami nagyon hosszú idő óta először melegséggel töltötte, és még mindig tölti el a mellkasom, nem csak egy random lehetőség a több milliárdból. Mert örökké tartó véletlenek nincsenek.
Na persze egy átlagember azt mondaná, nincs olyan, hogy örökké.
De ez nem igaz. Hiszen mi az ősz színeiből gyúrattunk, csupa lángvörös, rozsdaszín, barna és arany, melankólia, értelem és érzelem, hideg, de mégis olyan finom és illékony. Ezer rőzsemáglya ég örökkön a lassan úszó felhők alatt, füstjük belevegyül a lomha szélbe. Köztünk is volt szép, nehéz, fájdalmas, melegséggel átitatott, őrültség, szeretetteljes, melankolikus, lassú, értelemmel fűtött, kecses és még százezer kín, de a mellkasomban rakott apró rőzsemáglyán mindvégig égett a tűz, amit azon a napon gyújtottál, mikor megláttalak a fa alatt.
Örökké a barátod leszek.
Mert engem nem fognak holmi szürke rongyok kioktatni a valóság korlátairól.
“We spent some time
together walking
Spent some time just talking
about who we were
You held my hand so
very tightly
And told me what we
could be dreaming of
There’s nothing like you and I
We spent some time
together drinking
Spent some time just thinking
about days of joy
As our hearts started
beating faster
I recalled your laughter
from long ago
There’s nothing like you and I
We spent some time
together crying
Spent some time just trying
to let each other go
I held your hand so
very tightly
And told you what I would be
dreaming of”
Jessica B. Vicious
