Védett: Tünetegyüttes

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó:

Lepkegyűjtő

Azt vártam… nem, inkább csak reméltem, hogyha kihúzom a fiókot, amiben egykor az érzelmeimet tartottam, benne leszel.

Hogy előpattansz majd, vidáman, finoman, úgy, ahogy megismertelek, hogy az én titkom maradsz, hogy tartod a szavad… ám úgy látszik, lassan ideje leszoknom a várakozásról.

Csalódott sóhajjal kotortam bele a kis fiókba, melyben néhány szakadt pókhálón kívül csak egy kis fekete, acél fedelű koporsó feküdt. Ezt hagytad nekem búcsúzóul.

Végtelen szomorúsággal pattintottam fel a fedelet, s bíborra festettem a lassan csepegő esőt.

Jessica B. Vicious

Vákuum

Ahogy hullik a hamu az égből… kinyúlok érted, utánad.

Forgok a világ romjain. Csendes és szürke minden, pernyefolyamokat sodor a szél a kihalt utcákon.

Nevedet kiáltom a színtelen vákuumba, zeng-bong, sikolt a némaság. Fájón visszhangozva, visszhangozva, visszhangozva, visszhangozva, visszhangozva, visszhangozva… tép sebeket a világba minden egyes betű.

Jessica B. Vicious

hate the way it feels

I hate how you told me “everything’ll be okay”.

I hate how you held my hand when no one seemed to notice.

I hate how you kissed me over and over again.

I hate the sweet things you said.

I hate your taste lingering in my mouth.

I hate your scent all over my clothes.

I hate that necklace you gave me.

I hate you for not being able to get rid of it.

I hate you for making me wear it every day.

I hate how thinking of you fills me with sorrow.

I hate how that sorrow reminds me of the sweet moments of hope.

I hate how i felt when you told me you trusted me.

I hate myself for falling for you.

But still, Oceanblue… I hate you even more for making me.

Jessica B. Vicious

Melegszín pára a rét felett

Különleges hajnal virradt.

Az esti meteorzápor után lassan kitisztult az ég, a mező felett úszó, lanyha köd fehér fodrokba sűrűsödött, s az erdő fái felett lassan megjelent egy vörös sáv. Csodálattól kábultan vártuk, hogy felkeljen a nap. Halk lélegzetvételeink belevegyültek a finoman hullámzó fű lágy susogásába, majd tovakúsztak a lassan gomolygó köddel.

Aztán egy pillanatban – egy egész közönség, s nem kevésbé váratlan pillanatban – kibomlott selyembéklyóiból a Varázs.

Narancsszín árasztotta el a tájat, én pedig cipőmet ledobva, mezitláb indultam a boldogságot ragyogó Nap felé.  A korong izzó színe lassan beitta magát a ködbe, illékony-sárgára festve annak szüntelenül örvénylő fodrait. A rét ezer meg ezer füve finoman mártózott meg az elképzelhetetlenül meleg fényben. Melegszínű volt a világ.

Csak álltam, s mozdulatlanul bámultam a Napot. Előbb kékre, majd fehérre gyúlt a szemem előtt; lyukat égetett a retinámba, mégsem tudtam elkapni a tekintetem. Az általa ragyogott boldogság engem is beszínezett, megfürdetett az ősi tudásban, a felemelkedés eme egyszerű, szavakkal mégis leírhatatlan pillanatában.

A világ hirtelen gyönyörűbb volt, mint valaha. A rét felett úszó melegszín köd közepén büszkén nyújtózott egy öreg szilfa, ágai hosszú, puha árnyékot vetettek. A kanális vize gyöngyházként csillogott, a sás kecsesen hajolva simogatta a partot, melyen olyan vékony szálú fű nőtt, amilyet még sosem láttam. A szálakont ezernyi tündérgyémántként csillogott a harmat, kedvesen, mégis szinte vakítón.

Meleg fényt lélegeztem be, talpaim alatt kellemesen langyos volt a föld. Sosem éreztem még közelebb magam a természethez, közelebb a világ minden rejtett tudásához…

Lassan lehajoltam és letéptem egy kék virágot. Megforgattam az ujjaim között, hagytam, hogy átmossa a hajnali fény, majd a hajamba tűztem és mosolyogva sarkon fordultam.

Sohasem voltam még boldogabb.

Meteorhulláskor azt kívántam, bárcsak itt lennél velem, s a kívánságom meghallgattatott.
Sokat gondolkodtam rajta, vajon mihez hasonlíthatnálak. Már tudom. Te magad vagy a hajnal; boldog, gyönyörű és csodákkal teli…. Pont olyan, mint ami ma reggel virradt a világra.

Jessica B. Vicious

Csendesen őrülünk meg

Csendesen őrülünk meg.

Csipkével kivert, fodros ruhácskában forgunk a világ lángoló romjain. Ujjak vájnak a húsba, átszakítva a hideg bőrt, a csontokig fúrva… majd megragadják a csontokat. Kegyetlen reccsenés.

Nevetünk, ajkaink közül golgotavirágok potyognak, pollenjük rózsaszínre színezi a tömény levegőt. Kézenfogva pörgünk, őrült templóban, balettcipőbe bújtatott lábaink ritmikusan taposnak az alant szétszóródott csontokon. Kitépett csontokon. Rothadó hússal vöröslő csontokon.

Oly tiszták, tiszták, tiszták, TISZTÁK vagyunk ebben a csupa láng és csupa vér világban. Oly csendesek…

Purify me…

Ajkainkon ezer duzzadt seb. A nevedet kiáltom, hangom csilingel, megkongatja a közeli kristályharangokat. Fülsiketító ricsaj, lárma, ezer pohár törik szilánkjaira, minden újabb repedés egy újabb halál.

Ezer hullán át is szeretni foglak.

Örökké szótlanul, örökké titokban.

Mindig valótlanul.

Jessica B. Vicious

Védett: Ősszel találkozunk

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó: