Üzenet a tükrön

Fehér pára csapódik ki az ezüst szélű tükörre.

A világ peremén állok, ott, ahol valóság és álom összekapcsolódnak. Csípőm a mosdókagyló hideg fémjének koccan. Félrebillentett fejjel figyelem a tükör páráján kacskaringózó, vékony feliratot, melyet fantomujjak rajzoltak az üveglap közepére. Sosemvolt idő, egy sosem volt hely, sosemvolt gondolatok, sosem érzett érzések… minden tovatűnő illúzió csupán.

Az ujjak, melyek egykor a tükröm felett jártak, most hidegen, élettelenül mélyednek az őszi avarba. Csillámokba dermedt rajtuk a dér.

S ezek csillámok végigfutnak a finom csuklón, fel a leheletvékony karon, majd beborítják a törzset, a lábakat, a kecses nyakat, az apró ajkakat, a dús, hosszú pillákat, a lángszínű tincseket. Jégbe fagyott szerelem piheg az őszi erdőben. Törékeny testén puha pamutpóló vet hullámokat.

Álmomban fölé hajolok, ujjaim végigfutnak a dércsípte orcák fölött. Vékony, puha ajkain cseppekké olvad a dér forró leheletem nyomán. Kristálykönnyek. Lassan behunyom a szemem és elképzelem, milyen lenne megérinteni őt. Újra, igazából. Remegő tagokkal hajolok közelebb…

Jeges fájdalom ragad ki az álomképből. Szederjesre csípett a semmi hidege. Lágy mozdulattal emelem el kihűlt tenyerem a dérrel borított mosdókagylóról, majd a tükrön összegyűlt párába rajzolom:

Gitsie

Ujjaim megállnak az üveg fölött; hosszút sóhajtok. Próbálom rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot, ám ekkor a tükrön elegáns, kacskarigós betűk futnak végig.

& Michael

Visszafojtott lélegzettel lépek előre, tenyerem a szám elé tapad. Ott áll ő. A tükör másik oldalán, mosolyogva. Szomorúnak tűnik.

Apró kristályok csattannak szét a hideg járólapon.

S a tükröt lassan újból belepi a pára…

Jessica B. Vicious

Cicc-cicc! A gúnykacaj visszhangja.

Kedves, hogy próbálnak bizonyos emberek belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba is, csak hogy mentsék, ami még menthető.

Szaladnak a guruló gombolyag után, karmaikkal csapkodják a levegőt, orruk visszataszító ráncokat vet, mikor botrány szagát érzik. Már pedig a botrány igazán nagylelkű entitás; mindig jelen van, legtöbbször már akkor is a levegőben lengedez, mikor még nem is tudunk róla.

Talán részben ezért vagyunk mi, Danielsek, különlegesek. Mindenki más előtt érezzük, ha valami készülőben van, hiszen esztétikai és kritikai érzékünk nem alkuszik. Tudjuk, mi az értékes és ha valami nem éri el a színvonalat, nem félünk kinyitni a szánkat. Merész, sőt, vakmerő politika, ám mindegyiknél egyenesebb és méltóságteljesebb.

Persze a legtöbben nem osztoznak a nézeteinkben. Próbálják a bokor alá dugni a szennyest, köntörfalazni, név nélküli, brilliánsnak szánt bejegyzéseikkel elárasztani pókhálós blogjaikat, hiszen a “sláger-erények” hívei. A média által sugározott, túlcukrozott, enyhén felemelkedett eszmékkel próbálnak harcba szállni az intellektus hideg, őszinte és nem ritkán kegyetlen megnyilvánulásaival. Teátrális jelenetekkel szórakoztatják azt a néhány bolondot, aki még kíváncsi elcsépelt közhelyeikre.

Gyönyörű látvány a sorvadó ifjúság elkeseredett szélmalomharca.  Szellemekkel hadakoznak, kétségbeesetten próbálnak felülkerekedni… és végül mégis ők ütik meg a bokájuk.

Már jóideje felülemelkedtem azon, hogy bárkit is gyűlöljek. Felesleges, megterhelő és értékes energiát pazarol vele az ember. Ehelyett inkább finom mosollyal figyelem, hogy csinál bohócot magából a fiú, aki képtelen feldolgozni a negatív véleményeket. Olyannyira, hogy bizonyos hozzászólásokat még a publikum elé tárni is fél. Valahol ironikus, nem gondoljátok?

Én már rég elmondtam, amit szerettem volna. Akkor sem értette meg, úgy hiszem, később sem fogja. Valószínűleg még nem elég érett és intelligens ahhoz, hogy feldolgozzon bizonyos mondanivalót, ám nálam bölcsebb emberek mondják “mindennek eljön a maga ideje”.

Nos, mindenesetre kíváncsi leszek.

Addig is jó tréfaként hagyja el a neve az ajkaink, hiszen mi ő, ha nem egy megmosolyogtató, zöldfülű bakfis?

Cicc-cicc! Játssz csak az elédvetett gombolyaggal, kiscicám!

Jessica B. Vicious

frozen

Nehezen jönnek a szavak.

Szép álmom volt. Törékeny álom. Egy tó felett lebegtünk, kéz a kézben. A lemenő nap ezüstös szürkére festette a finom hullámokat. Dinamikus képpé dermedt az idő. A lassan leszálló köd kristályai körülöleltek minket, apró gomolyagokban fonták körbe végtagjainkat, majd dér formájában rádermedtek ruháinkra és bőrünkre. Jegesen, örökkévalón csillogtunk a hideg fényben.

Egymással szemben lebegtünk. Kéz a kézben, mosolyogva.

Tudtam, hogy így maradhatunk. Így maradhatunk, akár örökké… de csak ha nem engeded el a kezem.

Nem akarok felébredni.

Jessica B. Vicious