Hosszú idő telt el, mióta utoljára találkoztunk. Éveknek tűnik, hónapoknak, ezer nyárnak, ősznek és télnek, ezer ősz hajsználnak a szőke tincsek között.
Emlékszem, akkoriban szerettelek. Könnyedén, mélyen, úgy igaziból… szerettelek, aztán rájöttem, hogy megváltoztam. Idegen, sőt, ellenséges terület lettem, könyörtelen, hideg és mégis… valahol mégis ragaszkodtam hozzád.
Nem tudtalak csak úgy ott hagyni egyetlen szó nélkül, pedig ez lett volna a kizárólagos módja annak, hogy eltűnjek az életedből. Ha a küszöbön találkozunk, a nappaliban, vagy az utcán, a zöld íriszek mélyén ülő melankolikus kifejezés rávett volna, hogy forduljak vissza és pakoljam ki a bőröndömet.
Nem tehettem meg. Csendesen, fokozatosan rugdostalak egyre messzebb az ágyban, a hétköznapokban, aztán lelkileg is. El, el tőlem. Ez volt a lényeg.
Kapaszkodtál belém, tűrtél, néha némán, máskor sírva. Szó nélkül fordítottam neked hátat.
Ilyenkor általában magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és bekucorogtam a kádba. Megengedtem a vizet, aztán hátradőltem és rágyújtottam, füst- és könnyszag vegyült össze.
Aztán véget ért, hiszen véget kellett érnie. Te és én, és a néma viszlát a híd tetején, a felkelő nap, az utolsó csók, és azok a hihetetlen, hihetetlenül szomorú zöldszínű szemek.
A pillangó elszállt.
És mégis, még mindig remegek, ha kimondom a neved. Ennyivel tartozom a csendes kínhalálért.
Jessica B. Vicious
