Az orvosnál ülök. Üresen, pihegve bámulom a plafont. Fehér. Fehér, gyönyörűen fehér. És üres. Üres, mint a gondolataim. Törött. Repedések futnak végig a falakon, hosszan, mélyen. Homályosan emlékszem; egyszer én is felrepedtem. Vörös és fehér. Szeretlek, Betadine.
- Szóval? Mennyit kell bevennem, hogy gyógyultnak nyilvánítson?
Elé hajítom a barna üveget. Ezer petárdaként csapódnak a műanyagnak a fehér pirulák.
- Magának nincs megfelelő adag – rázza a fejét kárörvendően az orvos.
Tudom, hogy tudja. Tudja, hogy most sem vagyok magamnál. Hogy a gyomromban ezer különböző pirula olvad undorító, seszínű löttyé. Mindent megadnék érte, ha még tudnék sírni.
- Javítson meg.
Könyörgöm, tegyen valamit.
- Nem tehetem.
Mosolyog. Mosolyog. Ezer darabra törném a mosolyát. Ezer fájdalommal csókolnám vörösre az idő rothadó ajkait.
Kisded vagyok. Kisded, a világ az én anyaméhem. És dörömbölök a falakon. Napról napra dörömbölök, követelem, hogy érjen véget a vajúdás. Világra AKAROK jönni. Másvilágra.
- Miért?
Csak ennyire futja. Ordítani akarok, sírni, tombolni… de a hangom elveszik az éterben. Suttogássá halkulva suhanja keresztül az univerzumot a szó. Miért?
- Maga nem ér semmit.
A fotelbe görnyedek. Nem. Tényleg nem.
- Mondja, miért ülök itt?
Találkozik a tekintetünk.
- Mert meg akar gyógyulni – válaszolja még mindig mosolyogva. Szeretem, ó, mennyire szeretem, ahogy cafatokra tépnek a szavai! Hátradőlök, a tarkóm nekikoccan a penészes falnak.
- Nem. – Hevesen rázom a fejem. Tincseim töviskoszorúként csattognak az arcom körül. – Nem. Nem. Nem ezért vagyok itt. Én csak azt akarom tudni, mennyi gyógyszert kell bevennem, hogy aláírja az eltávozási papírjaim.
- Hazudik.
- Álmodom.
Az orvos vicsorog, az arca hirtelen megnyúlik, aztán groteszken eltorzul, mint a Chesire macska arca Alíz előtt.
Felnevetek. Hangosan, gyöngyözve, oldalra döntött fejjel nevetek. Az oldalamból dől a vér.
Ugye velem festik be idén a Vörös királynő fehér rózsáit? Ugye…?
.
