Írni akarok, aztán nem akarok. Szeretlek, majd nem szeretlek. Én vagyok, de egy másodperccel később… ki vagyok én?
Az öledbe hajtom a fejem, én így nézek farkasszemet a halállal. Csendben, mosolyogva, álságos nyugalommal. Mintha nem lenne szükségem senkire és semmire, s igazság szerint nincs is… Nincs is, téged kivéve. Magam mellett akarlak tudni, csak egy pillanatra, és istenem, mennyire, de mennyire érezni akarom, hogy nem akarsz elengedni! Hogy fontos vagyok, hogy nélkülem elvesznél. Tudni akarom, hogy én vagyok az alfa és az omega, a föld fundamentuma, észak és dél, a víz és a levegő. Tudni akarom, hogy míg mindenki mással kölcsönös megvetéssel viseltetünk egymás iránt, te belehalnál a fájdalomba, ha elmennék.
Így akarok elmúlni. Csendes mosollyal, mintha csak pihennék, s odakinn zizegve hullanak a fűbe az aranyszín falevelek. Meleg, őszies derengés kúszna végig a szobán, árnyékokat festene az arcomra, játszana a hajammal, mint egy kacagó gyermek, az ősz pedig lassan a mellkasához ölelné, majd elkísérné a lelkemet, bárhova is menjen az.
Erre a végső, legteljesebb idillre vágyom, mikor éjszakánként álomra szenderülök. Az őszre, az aranyban úszó tájra, finom ujjaidra a hajamban… Békességre. Szörnyű, lanyha boldogsággal átitatott pillanatképként emelkedik előttem az utolsó szeptember, s csak remélni tudom, hogy akkor is olyan szívszorongatóan csókolsz majd meg, hogy sajnáljam, amiért itt kell hagynom ezt a mocsoktól bűzlő, zajos sárgolyót.
Ave et vale.
