I chant your name into the darkness. No one’s around to hear it anyway. It breaks through the walls of silence like an arrow, splits them open, then fills the world with sorrow. Those five letters echo through my brain again and again and again… Tell me, am I screaming them out loud?
And I’d catch you. I’d hold you, I’d comfort you, I’d kiss you, I’d love you like I never did before. If only you were here… If only you were here with me again.
You’re my endless February, and my endless March, my endless April… when I think of you I hear those birds sing again outside our window. And you’re under the covers, sleeping, looking like an angel. So smooth, beautiful and noble. Warm light dances through your naked skin, and I swear I hear the choir of Heaven sing above us… You were so perfect. You still are.
I can’t help loving you. Even if it crushes me into pieces, even if it tears my soul apart. I loved you so much. I loved you from the first day I saw you.
Olyan puhán gabalyodtak az ujjaid a hajamba, hogy szinte észre sem vettem. A félhomályban minden öröknek, idillinek tűnt, az arcod körvonalait is inkább sejtettem, mint láttam. Egyedül a szemedben csillant némi fény. Szeretem a szemeidet. És szeretem az ajkaid is, mert puhák, és vastagok, és mindig olyan fura, kacifántos mosolyba görbülnek, ha rám nézel.
És sokat nézel rám. Egymás felé fordulva alszunk el, minden este, és én fogom a kezed. Ujjaim az ujjaid közt, a csuklónk éppen csak összeér, aztán eltűnik, valahol a két párna között. Másnap reggel arra ébredek, hogy az illatod beborít mindent, te pedig csendesen figyelsz.
Mindig előttem ébredsz, de sosem csinálsz kávét. Először furcsálltam, aztán rájöttem, hogy azért, mert nem akarsz felkelni mellőlem. Egyszer kimentél, még régen, nem is tudom, mikor, én pedig azt hittem, csak álmodtam az egészet. Álmodtalak téged és álmodtam a csókokat. Álmodtam mindent. Aztán mégis besétáltál a szobába. Kritikus pillanat volt. Hirtelen nem tudtam, sírjak-e, vagy a nyakadba vessem magam, hiszen az álomkép örök, a valóság pedig olyan, de olyan törékeny…
És csókolóztunk. Egyikünk sem tervezte, csak megtörtént, lassan, álomittas érintésekkel telehintve. Csak az enyém voltál. Csak az enyém, és milyen őrületesen gyönyörű!
Túl fiatalok voltunk még ehhez. Arra gondoltam, túl fiatalok vagyunk még ekkora boldogsághoz. Ekkora odaadáshoz. Ekkora kötődéshez. Álmaimban néha még mindig látlak, és mosolyogsz, aztán felém intesz, de én mégis…
Hiányolom az ujjaid a hajamban. És az illatod, ami napokig belengi az ágyneműt, a zsebkendőidet, amit mindig az asztalomon felejtesz, a pillanatokat, mikor a fülemhez hajolsz és nem látlak, de mégis tudom, hogy csukott szemmel mosolyogsz.
Látod? Ha rád gondolok, nem tudok megálljt parancsolni a szavaknak. Csak ömlenek, a komód alól, a falakból, mindenhonnan, én pedig nem győzök csodálkozni, minek ez a rengeteg fölösleges beszéd, mikor két egyszerű szóval kifejezhetném, mi az, amit valójában érzek.
