Nagyon régen volt már, hogy magánjellegű dolgokról írtam. Mármint amolyan igazán személyesekről, hétköznapiakról, triviálisakról. Megmondom őszintén, nem szeretem az ilyen bejegyzéseket. Nem szeretek másokat beengedni az életembe, közel magamhoz pedig végképp nem. És most valamiért mégis szükségét érzem, hogy arról írjak, ami történt, mindenféle képzeletbeli kitérő, vagy romantikus ciráda nélkül.
Érdemes tudni rólam, hogy ha lelki problémáim vannak, takarítok, méghozzá sokat és sokszor. A minap nálam járt az édesanyám, körülnézett, és megkérdezte: Kit öltél meg, kislányom? Rend volt a szobámban, rend volt a folyosón, a fürdőben, rend volt még a konyhában is. Ez a félelmetes rend pedig azóta már a fészert is ostrom alá vonta. Ma este is ott matattam, majdnem egy órát töltve azzal, hogy elpakolgassam a vízhordásra félrerakott flakonokat, mikor egy eldugott sarokban a kezembe akadt egy likőrös üveg. De hát nem is szeretem a likőrt - gondoltam szórakozottan, miközben felnyaláboltam az üveget. Eszembe jutott, hogy a lakótársam is utálja a hasonló italokat, aztán hirtelen bevillant minden. Az elmúlt négy hónap apró moziként pörgött végig a szemeim előtt… Többek között a likőr története is, amit anno annak a lánynak vettem, akit mindennél jobban szerettem.
És hogy mi is történt valójában?
Négy hónapja, egészen pontosan május tizenegyedikén albérletbe költöztem egy lánnyal, akivel már jó ideje ismertük egymást. Akkoriban az érettségivel járó stresszen kívül minden tökéletesnek tűnt. Fülig szerelmes voltam, izgatott, és – végre – végtelenül szabad. Ha visszagondolok, szinte el se hiszem, hogy mindez májusban történt. Egyrészt úgy elrepült az idő, mintha csak egy hete költöztem volna a magasföldszint hatos lakásába, másrészt pedig a tavasz végi és nyár eleji események mintha egy évezrede történtek volna. Fura paradoxon.
Mindenesetre eleinte minden tökéletes volt, borgőzös és virágillatú. Az esték hosszúra nyúltak, a kacajok sokkal édesebben csengtek, szinte még a szóbeli érettségi fenyegető réméről is megfeledkeztem a sok mókában. Azt hiszem, akkoriban nagyon boldog voltam. Ezt mi sem támasztja alá jobban annál, hogy naphosszat álmodoztam mindenféle szürreálisan idealizált, idilli dologról. El akartam jegyezni a csodás – és csodásan gyönyörű – barátnőm, összeköltözni vele… Még azon is napokat, sőt, heteket gondolkodtam, hogy fogom rávenni, hogy szüljön nekem egy kisbabát, és ha ez megtörténik, hogy fogjuk gondját viselni a kicsinek. Sosem voltam szülő-alkat, a család szó pedig inkább taszítást, mintsem vonzást ébreszt bennem, de úgy éreztem, ha róla van szó, akár még erre is készen állok. Nem volt olyan dolog, amit ne tettem volna meg érte, vagy olyan csillag, amit ne hoztam volna le az égről, ha ő kéri.
Azt hiszem, néhányan most tátott szájjal ültök a monitor előtt. Tudom, mit gondol rólam a többség, és sajnos ezen előítéletek jelentős része igaz. Nem szeretem az embereket, ez a “nem szeretés” pedig időnként egyenesen mizantrópiába csap át… de időnként megismerek egy-egy olyan embert, aki érdemesnek bizonyul rá, hogy megkapja mindazt a szeretetet, amit egyébként igen szűkmarkúan mérek.
A lány, akivel akkoriban együtt voltam, mindent megkapott, amit adni tudtam, sőt, talán annál is többet. Ő volt a fordulópont az én mesémben, a sarokvas, ami átlendített egy korszak határán. Úgy érzem, mellette végre megértettem és elfogadtam, hogy felnőttem. Lelkileg a felnövés folyamata már régen lezárult, de azt hiszem, tudat alatt valahol hadakoztam az ellen, hogy ezt tudomásul vegyem. Szerettem volna gyerek maradni még egy kicsit, csak pár napot, és mindig csak remélni, remélni a legjobbakat.
Májusra viszont tudatosodott bennem, hogy nem játszhatom tovább ezt a játékot. Egy gyönyörű, fiatal, felnőtt nővel jártam, akivel össze akartam kötni az életem, emellett pedig ott volt az egyetem, és a szélsebesen közeledő jövő ingatag képe. Tudtam, hogy ha mindezt meg akarom tartani, nem játszhatok tovább bújócskát a valósággal. Ha tényleg komolyan gondolom azt, hogy felnőttként éljek, lélekben és elmében is fel kell nőnöm. Nem maradhatok örökké túlérett kamasz vagy meg nem értett zseni. Át kell lépnem a küszöböt, még akkor is, ha a másik oldalon egy hatalmas, sötét, ismeretlen tér vár. Nem választhatom örökké az ismert biztonságát; az élet egyszerűen csak nem így működik.
Így maradtam az én Achilles-inam mellett jóban és rosszban, órákat, sőt, napokat beszélgetve át a felnövésről, a múltról és a jövőről. Aztán összetört a tükör, és a szilánkok sikító, szennyben és vérben fürdő kaotikus tébollyá változtatták a napokat. Nem emlékszem sokra, de azt tudom, hogy életemben először vettem altatót. A szakítás másnapján felébredtem, körbesétáltam a lakást, elmosogattam, aztán elmosogattam még egyszer, és már majdnem belekezdtem harmadjára is, mikor rájöttem, hogy semmi értelme. Bárhányszor is mosom el az edényeket, a víz nem mossa ki belőlem a hasogató ürességet. Megértettem, hogy nem tudok ébren maradni. Nagyjából egy órával később már az ágyon feküdtem, az előírt altató-mennyiség többszörösével a hasamban, és kábultan figyeltem a plafont. Egy bárány, két bárány, aztán pár perc múlva a kétszázadik bárány is átugrott a kerítésen. Nem hagytam abba a számolást, mert tudtam, hogy akkor újra lenne időm gondolkodni, és ha lenne időm gondolkodni, automatikusan rá gondolnék. Rá, és arra, hogy elvesztettem őt. Ezt pedig nem tehettem meg, több okból sem.
Egyrészt nem akartam tovább kínozni az amúgy is vörös és rendesen feldagadt szemeimet, másrészt pedig ez volt az a gondolat – a szeretett nő elvesztése -, ami eredetileg ebbe a szintetikus félkómába juttatott. Ha elkezdem boncolgatni a témát, kezdhettem volna az egész procedúrát előlről, erre pedig akkor a legkevésbé sem volt szükségem. Így hát a bárányokra koncentráltam, és az édes, fekete ürességre, amibe álmok helyett zuhantam.
Napok teltek el így, aztán a napok hetekké, a hetek pedig hónapokká olvadtak. Írtam, ettem, aludtam, egyszóval testileg nagyon is léteztem, de lelkileg végig valahol máshol jártam. Aztán jött a gólyatábor és hirtelen mintha kirántottak volna egy több hónapon át tartó kómából.
Kiélesedett a világ, az emlékek tiszták és színeseket lettek, aztán idővel újra elkezdtem álmodni is. Az egyetem olyan szellemi táptalajt és közeget adott, ami elől képtelen voltam csigaházba bújni. Szörnyülködve gondoltam vissza a sok elvesztegetett időre, ahogy eszembe jutottak a vidám pillanatok is. Az a bizonyos likőr, amit jobb híján Tengeri iszap koktél néven, keverve ittunk az erkélyünkre állított sárga, felfújható medencében, az az este, mikor nevetve rohangáltunk a füvet öntöző vízsugarak között a kertben, az a délután, mikor elrontottam a curryt (véletlenül túl sok csípőset szórtam bele), de annyira, hogy elég volt egyetlen kanállal enni belőle és máris folyt az orrod…
Ezekkel a vidám emlékekkel telve vágtam neki egy új korszaknak, amiben egy bizonyos alacsony, barna hajú lány talán majd igent mond a randi-ajánlatomra, amiben talán szerezhetek pár új, nagyszerű barátot, amiben talán végre kibontakoztathatom a képességeimet egy új, kellemesebb közösségben.
Aztán megtudtam, hogy a lakótársam elköltözik. Épp egy igen élvezetes előadás közepén ültem, bőszen jegyzetelve, mikor megkaptam az üzenetét. Egy pillanatra elkalandoztam, elveszítve a professzor mondandójának fonalát, a tollam pedig céltalanul imbolygott a papír felett. Hirtelen magam sem tudtam, miért lettem ennyire feldúlt ettől az egyszerű ténytől. A jó dolgok egyszer véget érnek; ezzel már azóta tisztában vagyok, mióta az eszemet tudom. Valami mégis felkavart. Talán a változás? Vagy a dolog hirtelensége? Esetleg a problémák, amiket a lakótársam kiköltözése jelent? Valószínűleg mindegyik, és egyik sem igazán.
Csak most, mikor megtaláltam azt a poros, barna likőrös üveget a sarokban, jöttem rá, miért érintett ilyen mélyen a hír. Minden egyes emlék, a legapróbbtól a legjelentékenyebbig, mind-mind kapcsolódik valamilyen szinten a lakótársamhoz. Hiszen ő végig itt volt. Itt volt, mikor őrülten dühöngtem, mert háromszor is odaégettem a szerelmemnek szánt vacsorát, itt volt, mikor gondosan behajtogattam a plédem a kosárba, mielőtt piknikezni vittem őt, itt volt, mikor izgatottan készültem egy-egy újabb randira. És persze itt volt a kevésbé vidám időkben, a nagyon rossz és az egyszerűen csak szürke napokon, és ha szükségem volt rá, kiült velem a medencébe, ahol tengeri iszap koktélt szürcsölgettünk, miközben a szomszédbácsi a virágait öntözte.
Ő volt az egyetlen változatlan tényező ebben az őrült, egyfolytában csak változó világban. A biztos pont, akihez fordulhattam, ha valami baj volt, a barátnő, aki mindig kapható volt egy kis mókára. És hamarosan végeszakad mindennek. Leszedi a posztereit a faláról, elpakolja a papucsát – ami egyébként mindig csak útban van -, és hazamegy. Egyszer és mindenkorra.
Én pedig koncentrálhatok arra, hogy fogadjam az újabb, és talán minden eddiginél jelentősebb változást. Nem tudom még, mi lesz, vagy hogy hogy fog történni, de egyben biztos vagyok; a végén minden a helyére kerül majd. Hiszen olyan még nem volt, hogy sehogy sem lett volna…
Szóval ez az én likőrös üvegem története. Négy hónap kacagás és sírás, éjszakázás és korán kelés, szórakozás és pihenés. Olyan, mintha egy életet éltem volna le ez alatt az idő alatt, és mégis olyan gyorsan eltelt… Még emlékszem rá, mikor a költözés napján a barátnőmmel elbújtunk a lenti kert egyik falának takarásába, hogy a folyamatosan lesekedő szomszédnéni ne lásson, ő pedig átölelt, a fülembe suttogta, milyen boldog, hogy végre ide költöztem, aztán finoman megcsókolt. Akkor, abban a gyönyörű, hosszú, és végtelenül boldog pillanatban úgy éreztem, a jövőnek nincsenek titkai előttem. Sosem gondoltam volna, mennyi mindent veszíthetek és nyerhetek négy hónap alatt.
.
Jessica B. Vicious
