A vécé fölött görnyedsz, ajkaid közül ömlik a szivárvány. Unott mosollyal nézem, ahogy öklendezel, fuldokolsz a saját könnyeidben, a nadrágod pedig lassan átáztatja a padlón folyó, sáros víz. Mindent beborít a mocsok. A fülke telegraffitizett, repedésekkel szabdalt falának vetem a hátam és hozzád vágom az utolsó két zsebkendőmet.
- Máskor majd hallgatsz rám – suttogom halkan, miközben lehajolok. Ahogy ujjaim a hajadba vájnak, érzem a belőled áradó kesernyés, undorító illatot. Hátrahúzom a fejed, hogy a szemembe nézhess, és be kell harapnom az ajkaim, hogy ne nevessem el magam, mikor megbizonyosodok róla, hogy még mindig sírsz. Könnyek és izzadtság csurognak végig az arcodon, meg undorító szagú, sárgás nyál. Annyira, de annyira szánnivalóan festesz… nem is értem, miért érzek mégis fura megelégedést, mikor rád nézek. Még bántanom sem kell téged. Bántod te magad helyettem is.
Remegve bámulod az arcom, és bennem hirtelen eltörik valami. Nem akartam, hogy így legyen. Remélem, tudod, hogy én nem akartam.
De szavaknak már nincs helye kettőnk között. A kedves érintések és a csevejek ideje rég lejárt, egyedül a savként maró fájdalom maradt, és az erőszak. Bármi, amivel igába hajthatlak, bármi, amivel a magaménak bélyegezhetlek. Azt akarom, hogy tudják, kihez tartoztál. Tudják, és emiatt hozzád se merjenek érni. Senki sem követelheti azt, ami az enyém. Magadon kívül senkinek sem adlak oda.
Mondani akarsz valamit, de úgy érzem, nem bírnám ki az ajkaidat elhagyó szavakat. Dühösen csapom a fejed a vécédeszkának. Valami reccsen, a műanyag elmozdul, és te még hangosabban sírsz.
Hátat fordítok és kisétálok a mosdóból. Köztünk nincs helye a szavaknak.
.
JBV
