Remegő kézzel simítom ki izzadtságtól ragacsos tincseim az arcomból. Hány embert kell még megdugnom ahhoz, hogy elég legyen? Hány ember kell hozzá, hogy kimossa az ízed a számból és elfeledtesse velem, milyen volt, mikor te érintettél?
Undorodva rúgom arrébb a mellettem fekvő szerencsétlent, aztán felpattanok az ágyból és magam köré csavarom a takarót. Ő csak tömítőanyag volt, semmi több. Nem láthat meztelenül; a testem csakis az én titkom. Beletúrok a táskájába, mire motyog valamit, én meg ingerülten beintek neki. Egy ilyen éjszaka után ne legyen felháborodva, ha lenyúlok tőle két szál cigit.
Tovább morog, mire közlöm vele, hogy öltözzön és tűnjön el. Nem bírom a képét, sem az alakját, sem… Nos, azt hiszem, nem bírok rajta semmit. Ő is csak egy bukott kísérlet volt. Egy olyan, ami nem hozta meg a kívánt eredményt. Selejt. Nem jobb egy pohár mocsoknál.
Kinyitom az ablakot és felpattanok a párkányra, kezemben a cigivel és a gyújtóval. Kovakő pattan, remeg a kezem, aztán felparázslik a dohány, és én elégedetten dőlök a hideg fának. Ennyi kellett. Csak ennyi. Átjár a füst, beszivárog a véráramomba, túl a lelkemen, megbénítja az agyam. Majdnem olyan, mintha nem emlékeznék semmire. Majdnem olyan…
Hallom, hogy recseg a parketta, de nem nézek oda. Kábultan kapargatom a párkányt, még egy vonalkát csikarva a többi mellé. Újabb kimondhatatlan bűnökkel teli éjszaka, újabb hamuvá porlott lélekdarab. Egy újabb ok, hogy emlékezzek rád.
.
JBV
