Agyagból és sárból gyúrlak össze, emberi formába lapogatom a masszív anyagot, amíg testet nem öltesz. Nem vagy semmi, semmi, és mégis minden, amire pillanatnyilag vágyom. Hihetetlenül erős ölelésbe zársz, ahogy körém fonódnak a karjaid. Érzem benned a Föld évszázados állóképességét, a kollektív tudattalant, a mindent elsöprő, de mégis alsóbbrendű erőt. Minden megvan benned, ami belőlem hiányzik. Én hideg vagyok, üres és intellektuális, te ösztönös, forró és masszív. Megengedem, hogy most, de kizárólag csak most, a Jangom legyél.
Ujjaim az agyagtincsek közé vájnak, mellkasomon szertelenül kenődik el a szürkés anyag. Egyetlen mozdulattal a mellkasodba vájhatnék, hogy kitépjem belőle nyugvó szíved. Már ha egyáltalán gyúrtam neked olyat… Nem emlékszem, de azt hiszem, nem tettem. Nincs szükséged szívre. Ott vannak az ösztöneid, és az a forróság, amit a földtől kaptál. Nem dolgod érezni. Érzek én kettőnk helyett is.
Körmeim mintákat karcolnak a vállaidba, meg néhány szót a minták alá. Egyik szégyenletesebb a másiknál, csupa szitok, csupa megbélyegző, kisajátítani vágyó klisé. Nem érdekel. Ha akarom, egy mozdulattal úgyis eltörlöm majd az összeset, egyenletesre simítom a vállaid, aztán ha úgy tartja kedvem, megint telekarcolgatom őket. Én múlandó vagyok, te örök. Hiába írnék a húsodba ezernyi meg ezernyi üzenetet, elmúlásom után úgyis elmosná őket az eső. Talán kiégethetnélek, hogy agyagból kerámia legyél, de ha nem vigyáznék rád, egyszer úgyis felborítana a szél, a sziklás talajon pedig darabokra törnél. Általad sosem lehetek halhatatlan. Általad sosem lehetek semmi.
Annyira, annyira kínzón értéktelen vagy… Néha belesajdul a szívem, ha belegondolok, hogy egy egész órát vesztegettem el a teremtésedre. Aztán magadhoz vonsz, és rájövök, hogy talán mégis megérte. Te vagy az én ellensúlyom, az a valami, ami lehorgonyoz a valósághoz, mielőtt Ikaruszként túl közel repülnék a perzselő Naphoz.
Te megtartasz embernek, én pedig elintézem, hogy több legyél holmi bestiánál. Ave libertas.
JBV
