Nem bírom. De tényleg bírnom kéne? Valóban lehetséges? Fölé hajolni, végigsimítani az arcán, a csípője köré fonni a karjaid… Olyan közel vagytok. Annyira közel.
Elnyílnak az ajkai, puhán, gyönyörűen, és nem szól semmit, csak néz. Olyan meleg a bőre… az ing alól is érzed a kisugárzott hőt. Lassan végigsimítasz a hátán… Nem szeretnél. Tényleg nem szeretnél, de a mozdulat ösztönös, és már azelőtt vége lesz, hogy egyáltalán lenne időd átgondolni, mit csinálsz. Finom ívek suhannak el az ujjaid alatt és ő még mindig téged néz. Semmit nem akarsz jobban, mint lehajolni és megcsókolni őt. Miért nem szól semmit?
Lassan csipkéket mar kettőtök közé a csend. Álltok, és te azon gondolkozol, vajon miért nem mond semmit. Mondhatna. Bármit. Hogy hagyd békén, ne simogasd tovább, ne öleld át a csípőjét… Ellökhetne magától. Bármelyik pillanatban megtehetné, az ujjai mégis a combodra simulnak. Szinte nem is érzed, annyira puhán érintenek, és valószínűleg nem is akarja, hogy érezd. Ez az ő pillanata, egyetlen lopott érintés, amiről egyedül neki kellene tudnia, hogy megőrizhesse az emlékezetében.
A szíved lassan olyan tempóra vált, hogy úgy érzed, a bordáid megrepednek a nyomástól. Ta-tam, ta-tam, ta-tam. Meg akarod csókolni. Semmit, soha semmit nem akartál még jobban. Remegő ujjakkal simítod az arcára az egyik kezed, míg a másik változatlanul a csípőjét öleli. Olyan könnyű lenne… csak le kellene hajolnod, és tiéd lenne a világ.
De nem teszed. Csak álltok egymással szemben, míg az egyikőtök el nem fordul, és elnyel mindkettőtöket a hangzavar…
JBV
