Különös Szenteste volt az akkori.
A hó apró pelyhekben hullott a betondzsungel égbe kapaszkodó házaira, lehúzott redőnyök mögött kövér kisgyerekek csomagolták ki a legújabb játéktraktort vagy videojátékot.
Egy lány fázósan húzta össze magán szürke szövetkabátját. Megállt egy pillanatra a kihalt utca sarkán, hogy megigazítsa a fején villogó elnyűtt mikulás sapkát, s finom mosollyal az arcán átsétált a piroson; a négysávos út teljesen néptelen volt.
Lassan tette egymás után lábait, szinte játszott saját esendőségével, ahogy az eltévedt hópelyek egyenként rátapadtak hosszú tincseire, apró csillagokként ékesítve azokat. A lány ajkain féloldalas mosoly játszott; csendes üresség festette arckifejezés.
Hirtelen meleg ujjak tapadtak a lány szemeire, s forró lehelet csiklandozta finoman a sapka alól kikandikáló bal fülét.
- Ki vagyok? – kérdezte egy lágy hang.
- Jamie – felelte a lány, s óvatosan kitapogatta a fiú másik kezét, hogy ujjaikat egyetlen remegő egésszé fonja.
Jamie lassan megfordította a lányt, szoros ölelésébe vonva őt. Egy percig csak szótlanul álltak, s finoman szállingózó hópelyhek tucatjai lepték be egymásba fonódó alakjukat.
- Menjünk – szólalt meg végül a lány, s újból kézenfogva Jamie-t elindult a közeli főtér felé. Szótlanul lépkedtek, bakancsaik finoman süppedtek a friss porhóba. Kísértetek voltak, hisz senki sem látta őket; csak a szél, a felhők, s a bágyadtan mosolygó Hold.
Megálltak a főtér hatalmas karácsonyfája előtt, s egy percig némán csodálták a tüneményt. Arany gömbök, vörös szalagok sejlettek át a hóesés kérlelhetetlen fehérségén, s egy pillanatra mindkettejük szívét elöntötte az a kimondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlan érzés. Ünnep volt.
Csak álltak kéz a kézben, csendesen az egyre erősödő hóviharban, s lassan egymásra pillantottak. Nem volt a városban senki, egyetlen felnőtt, egyetlen gyerek sem, ki megérthette volna, mit elmesélt az az egyetlen pillantás.
Hiszen nem a zsebükben, a szívükben volt az ünnep.
Jessica Brooklyn Vicious
