A koraeste még épphogy csak bevonta éjkékjével a várost, mikor mi már a megszokott helyen tanyázva loptuk az időt. Álmokat festettünk feketébe, régi dolgoknak adtunk új köntöst, s végtelenül örültünk a fiúnak, ki újonnan csatlakozott köreinkhez. Gyönyörű zöld szemei azt hiszem mindannyiunkat felvillanyoztak – elvesztünk a smaragdok között.
Lassan lépkedtek a percek, s mintha az óra mutatója is lassított volna egy keveset a kedvünkért; sosem volt, sosem lehet elég időnk arra, hogy kiélvezzük a csillámló gyönyör, fekete kapcsok, s a féléber kacajok nyújtotta kellemes zsibbadtságot. Akkor sem volt.
Vidáman lépkedtünk a pesti utca flaszterén, lábunk alatt életek szilánkjai recsegtek. Nevettünk, csak nevettünk, s a nevetés körbejárta, elözönlötte a bársonyba bújtatott várost. Csak mi voltunk, s a létezés tagadhatatlan, de tagadhatatlanul mardosó sokszínűsége. Kezek kulcsolódtak egymásba, pillanatnyi menedéket keresve a megnyúló árnyékok elől, s szívek dobbantak halkan, ahogy a kacajok elűzték az árnyakat.
Mindannyian magasabban szálltunk a kelleténél; a lábunk ugyan a földet taposta, de halványan csillámló tudatunk csak messziről, felülről érzékelte a klub előtt kígyózó sokaságot. Hirtelen megpillantottam valakit, s kellemetlen, de annál jobban vágyott gondolat fogalmazódott meg bennem; Remélem incubusokat nem engednek be. Most ne. Csak ma este ne.
Be careful what you wish for ’cause you just might get it.
Odabenn mindenfelől arcok mosolyogtak rám, s percről percre nőtt bennem a kényszer, hogy vörössel mázoljam össze a hazug ajkakat. Színház az egész világ, mondják, s én mégis jobban örültem volna az őszinteség apró mozsáinak, mint álarcok mögé bújt, magukat embernek nevező lények tucatjainak. Szorosan kapaszkodtam a zöld szemű fiú apró kezeibe.
Süllyedtünk, egyre mélyebbre, a kapitánysapka mindhármunk fején. Egymásra nézve kacagtunk; én, a zöld szemű fiú, s a fekete hajú lány. Bezártuk magunkat Csodaország apró kabinjába, s így kinnrekedt a valóság izzadtság és rothadás szagától bűzlő éjszaka. Füst gomolygott a plafon felé, s mi ujjainkkal időnként kinyúltunk utána, alakzatokat rajzoltunk a megbocsátó fehérségbe. Amnesztiát mindnyájunknak!
Aztán változott a kép, s egy szőke hajú fiú állt velem szemben. Egy percig csak csodálkoztam, aztán kinyújtottam a kezem felé; túl késő. A fekete márvány ölelő karjai már csuklóink köré szorultak, s berántottak minket egy álmokkal teli pillanatba, ahol tegnap, ma és holnap mind csak egy szemvillanás. Nem akartam behunyni a szemem. Látni akartam, látni akartam minden pillanatot, apró pórust, szőke csillanást, s mégis inkább elfordítottam a tekintetem. Már megint túl későn. Idősíkok csúsztak el egymás mellett, s nem értettem, miért állunk még mindig egy helyben. Szabadulni akartam, de legalábbis beszélni, ajkaim közül mégis csak gyöngyök tucatjai gurultak szét a fényesre polírozott hazugságok csillámló padlóján.
Gyere – suttogtam, s éppen azon igyekeztem, hogy teremtsek egy csendes helyet a dübörgő éjszakában, mikor megtalált a balszerencse. A máskor oly kedves kék szemekben düh, s egy olyan érzés szilánkjai csillogtak, melyet azt hiszem nem csak leírni, megfogalmazni is képtelen vagyok. Hiába voltam őszinte, becsületes, megbocsátó, nem kaptam vissza a kék szemek kedves fényét, csak a szilánkokat a hátamban. A szavamat adtam, s ha a szavam kevés, hát tehetetlen vagyok. Csalódottság, kiábrándultság mardosó ólma áradt szét ajkaim között.
Visszatértem az apró fülkébe, s lerogytam az egyetlen ülőalkalmatosságként funkcionáló tárgyra. Nem volt erőm gondolkodni. A szőke fiú kíváncsian figyelt kintről, majd besomfordált, s elfordította a kulcsot a hangosan kattanó zárban. Felhők vonultak a fejünk fölött, s szinte már hallottam távolról a vihar zaját.
Nem lehet – suttogtam inkább magamnak, s fáradtan méregettem az ujjaimról pattogó lakkot. Villámok dörögtek a távolban, s én nem voltam benne biztos, hogy időben találok majd ernyőt, ha végül mégis ideér a vihar. Finom ujjai söpörték félre szemeim elől a szőke tincseket, egy óra hangosan kattogott valahol a távolban, s én lassan felnéztem. Szinte nem is hallottam, inkább láttam a szót, mit a mindig mosolygó ajkak most oly nagy gonddal artikuláltak. Azon kaptam magam, hogy mosolygok.
Kiszabadultunk az épületből; én és a zöld szemű fiú. Kéz a kézben, mosolyogva, mezitláb futottunk a tündérek könnyeivel borított, hideg betonon. Pezsgő boldogságot vásároltunk minden percen, s egy kapualjba rogyva bámultuk a sötét bársonnyal borított eget. Minden szó a tudatunkba égett, minden érintés, apró puszi, ölelés csak egy újabb mosoly, s a boldogság hullámai kellemetlenül közel sodortak ahhoz, hogy szégyentelenül önző kacaj szakadjon ki enyhén csillámló ajkaim közül.
Mit tehetnék én egy ilyen tündérért? Puszik és ölelések, ugyan… mind csak szilánkok. Sóhajtott a fehér, sóhajtott a fekete. Csak a szürke figyelt minket megbocsátó pillantásával, s enyhén zsibbasztó mosolyában fürdetett. Kiáltotta a nevünket, s az éjszaka visszhangozta azt az épületek ódon falain; esőcseppet hullottak ránk, lecsorogva a kapualjon. Nem létezett soha ennél tökéletesebb pillanat. Mert ha néha nem is mondod ki, mindig, mindig érzed.
A felhők lassan elvonultak, s a csillagok visszaköltöztek az ég parányi parcelláiba. Raboskodtak; fehér a feketében. Egyedül a szürke volt szabad. Végtelenül szabad, s örökké megbocsátó. Mindannyian bűnösek, s mégis ártatlanok ártatlanok voltunk.
Hárman a kabinban; megrepedt az ég. Ránk hullott fehér por formájában, s olyan dózisban, hogy nincs metabolizmus, mi időben lebontaná. Megrepedt a csempe is, is iszonyatos ütemben hullámzott a kerámia kéretlenül steril tengere. Hármunk szívverése eggyé olvadt, s kérdő pillantásomra mindketten bólintottak. Megbocsátható bűn a bűn, amiről nem tudunk?
Képek, színek, érzések, s a zöldszemű fiú puha ölelése, míg a plafonon fénykarikák cikáztak holmi eltévedt csillagokként bolyongva a végtelenben. Zavart, repedt békesség honolt bennem, hiszen a mindenem ott volt, s fenntartott a bőrfotel lebegő hajóján, míg elúszott mellettünk a végtelen. Kívánni se lehetne jobb barátot, testvért, apró tündért.
Fájó közelségben lebegett a végtelen; ha kinyúlok még épp megérinthettem volna, s mégsem tettem, hisz a szavamat adtam. Hagytam, hogy elússzon, s arra gondoltam, mennyire üres a szándék mi a másikat arra kényszerítette, hogy elvesse belém fektetett hitét. Megrepedt bennem valami, s egy szent képe hullott a poros padlóra. Talán így lesznek a bukott angyalok is.
Nem kérdezni. Tudtam, hogy a válaszok úgyis kevésnek bizonyulnának, s csak mégnagyobb űrt hagynának maguk után, így inkább csak a zenére figyeltem. Kellemes volt, elég kellemes ahhoz, hogy ne figyeljek a gerincemen alattomosan felkúszó libabőrre. Hálát adtam minden púdernek, mi csak a földön létezik, hogy senki sem látja; elpirultam.
Lassan óvatosan táncoltunk, s egy pillanatig biztosra vettem volna; kicsúszott alólunk a táncparkett. Mosolyok pirosán tapostunk, én, a szőke és a zöld szemű fiú, s a fekete hajú lány. Kezek karoltak át, vontak megnyugtató ölelésbe, s én előre dőltem, egyenest a fiú mellkasának. Talán kicsit túl lassan dobogott a szíve, az ütem mégis mosolyt csalt az arcomra, s illatfelhők vontak álmok ezerszín burkába.
Új szám, egy olyan, mely igazán kivételesnek mondható; mindenkinek jelent valamit a maga módján. Ölelték, öleltek, s mégis összekapcsolódott tekintetünk. Mosoly, még egy, s minden előzmény nélkül azon kaptuk magunkat, hogy a refrént énekeljük; I don’t want you. Már késő volt becsukni a szánk, összevarrni ajkaink, s szétszakítani tekintetünk fonalát; elsodort az ár, s csak énekeltünk, énekeltünk, míg hangszalagjaink végül fölmondták a szolgálatot.
Egymás elé léptünk; bűnös pillantással, angyali mosollyal. Finom ujjak fonódtak a csípőmre, s a testem automatizálva önmagát a fiú nyaka köré kulcsolta kezeim. Mozdulatlanul álltunk, s a pillanatok egyre csak teltek míg végül valahonnan nagyon mélyről édes kacaj gyöngyözött fel mindkettőnk ajkai közül. Ha senki más nem is értette, mi igen. Az a pár pillanat elmondott mindent, amit kimondani végtelenül felesleges lett volna.
Lassan egymáshoz simultunk, s táncolni kezdtünk, még mindig halkan kuncogva. Abbamaradt a mennydörgés. A viharfelhők ugyan nem vonultak el, de mindannyiunkat elöntött az a bizonyos igen ritka érzés; biztonságban vagyunk.
Persze a magány nem tarthatott sokáig. Csatlakozott hozzánk egy harmadik, ki árgus szemmel figyelte minden mozdulatunkat, minden parányi gesztusunkat, s mégsem láthatott túl önnön elképzeléseinek méregként kavargó ködén. Nem is mi lettünk volna azok, ha akkor nem mosolygunk össze, jelezvén, hogy készen áll a terep egy apró kis tréfához.
A kék szemekben játékos fény villant, s az ölelő karok szorosabbra fonódtak csípőmön. Kacagtam volna, ha tehetem, de vannak pillanatok, melyeket vétek bármivel is elrontani. Lassan közelebb húzódtam, amint testünk összeolvadt egy ütemben, s tökéletes szinkronban táncoltunk a dübörgő zenére. Minden hangjegy egy-egy felkiáltójel volt, ahogy elúszott mellettünk a levegőben. Vörösen izzott a parkett, mintha csak a pokol szája szeretett volna megnyílni alattunk. Közel voltunk. Túl közel.
Lassan felnéztem, s nem tudtam visszafogni magam; újból mosolyogtam. Mosolyogtam, mint egy zavarodott kislány az első farsangján, ahogy a kristályként szikrázó szemek rabul ejtettek, szinte hipnotizáltak. El akartam fordítani a fejem; nem ment. Nyakamba ólomrugók, s acélszegek költöztek, fémes hidegüktől zsibbadt a bőröm. Elégséges kompenzáció volt a levegőben kavargó forróságért. Komolyan játszottunk.
Minden szó egy kicsit közelebbről hangzott, minden pillanat egy kicsit másképp visszhangzott az éjben. Időnként önmagam is figyelmeztetnem kellett arra, hogy ez csak játék. Annak kell lennie. Centik, milliméterek, puszik az arcra. Néha ez is veszélyesen soknak tűnt.
Álltam és vártam a csodát, míg végül megértettem, hogy ez maga a csoda minden rettenetével, érthetetlen kuszaságával, gyönyörkönnyével.
Ti mindannyian csodásnak születtetek zöld szemű fiú, szőke fiú, fekete hajú lány, s én nem győzlek csodálni benneteket.
Mert amit tőletek kaptam, több volt szépnél. Gyönyörű volt.
Jessica Brooklyn Vicious
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 