“You should have just burnt it already” she says with a troubled expression as she lights another cigarette. “Looking at it… it does not do you any good.”
I know she’s right. I know I should have destroyed it. That’s precisely why I know I can’t.
“Keep looking at that dumb photo for another second and I’ll burn a hole in your hand.” She sounds threathening, and still, I know she wouldn’t do it… or would she? How far would she go to protect me? The moment we looked into each other’s eyes back then we knew we were soulmates; we knew we would go to Hell and back for each other. And yet… could she possibly be serious?
“Stop with the act. I know you’re right.” I sound tired, so very tired. With a quiet sigh I throw the photo across the table and it lands right next to her ashtray. “If you want it burnt that bad, go ahead and burn it.”
“No”, she whispers in a vioce sweet and sinful, like honey and blood mixed together, while shaking her head with a perfect little smile. “I won’t do the dirty work for you. If you want it gone, if you want those memories gone – which, deep inside, i know you want -, you’re gonna have to be the one to do it.”
“Shit.”
That’s all I can manage. No clever comebacks this time, no nothing. I’m tired of playing this game; so totally drained and worn out and exhausted. And still, I’m holding on. Why? Why am I holding on? Why am I holding on to something that has only ever caused me pain? It’s ridiculous, really… I should just learn letting things go.
“You won’t burn it, will you?” She doesn’t sound surprised at all, and yet, her vocie holds no blame.
“I will… someday, I will.”
“Well, good luck with that”, she says in a not at all convincing manner as she cracks into a half-sided grin. There’s a moment of silence as she puts out her cigarette and then the tesion’s back as her gaze meets yours once again. “Anyway, would you like to have some crazy sex while you while you agonize over it?”
All I know is one moment my eyes go wide and the next, I’m laughing like crazy. Could she be any more airy and sly? Damn, she’s really out of her mind sometimes.
“Yeah, well, maybe next time.” I smile as I rise from the table, pocketing the photo handed over to me by her. “Thanks for the talk.”
“My pleasure” she winks with a sneaky smile. And for the tousandth time, you get the feeling that she knows more than she lets on. She knows you won’t burn it. She knows you can’t. She knows all too well that there are some things that are burnt into your soul with such force that you can never possibly fully let go of them.
“All the boys were looking at you back in the pub”, he whispers gently while sneaking an arm around your shoulders. And then there’s a small pause, just enough for you to notice that he is going to say something dramatic, something manipulative, something even he doesn’t really understand. “I was jealous.”
You’re caught off guard, staring blankly at the floor. Nothing really ever comes to mind in situations like this. You’ve just gotta let it settle in first, and then you can cope with it – if you can cope at all.
“Were you?”, you sound distant as if you were underwater.
“Yeah”, he leans in with a predatory smile, something that turns his infinitely pretty face into something divine and dangerous. He only ever lets you see him like this. Dismantled, unhinged, crazed. “I love you, you know.”
You feel his hands tighten around you but you’re totally frozen. Can’t move, can’t speak, can’t think. How long has it been? Five years since he last told you that? Seems like an eternity, really. Something that happened to someone else or never really happened at all…
And then he leans even closer, his lips touching your left ear ever so softly. “You’re mine. Always were.”
Lassan, lassan felfelé. A nappali ablakán halovány sugarakban kúszik be a napfény, hűvös vajszínűre festve a csendet. A por ezer virágsziromként táncol át a téren; körbelebegve a csillárt, az ágytámlát, puhán landolva a hosszú pillákon. Lassan úsznak el a pillanatok, visszacsillanva egy-egy percre a jégkék íriszekben. Ahogy a puha ajkak mosolyra görbülnek, barátságos félholdba rendeződik körülöttük a porcelánfehér, tökéletes bőr.
Csak egy szelet a valóságból. Csak egy érintés a csípőn, ujjak a tavaszillatú bőrön, egy titok, ami örökké titok marad. Ahogy a függöny libben, utat engedve a napsugaraknak, azok ezer apró hajnalként csillannak a vöröses tincsek. Nincs szó arra, amit tiltott kimondani. Nem lehet. Nem közelebb és nem távolabb a tökéletesnél, a hajnali fény csillámló burokként vonja körbe őket. Őt, aki szótlanul hallgat, és őt, aki a szemeivel beszél. Ezer világ, ezer fájdalom, ezer törékenyen nyíló virág bomlik szirmaira a kék minden árnyalatával csíkozott íriszek mögött.
Az egyikük tiszta, mint a hegyvidéki réteken csörgedező patakok vize. Gyönyörű, barátságos, mosolygós. A másikuk csendes és titokzatos, mint a kelta erdőkben magasodó fák. Különleges, bölcs, varázslatos. És ők ketten, mint a patak és a tölgy, örökké összekapcsolódtak a körforgásban. Ahogy az egyik elem táplálja a másikat, úgy hagynak ujjlenyomatokat ők is egymás lelkén. Keresve, ami örökké elveszett, keresve, ami sosem veszett el igazán. Vélt vagy valós hiány fűzi össze a tekintetüket, csak pillanatokra, örökké.
Ilyenkor elsodródik az idő. Csendesen, valótlanul lebegnek tova a pillanatok. Titkokba burkolt perceket őriz magában az örök emlékezet.
Egy tőről metszettek minket – két nyíló rózsa, közös lényeg. Te és én nem vagyunk emberek. Vagy ha esetleg mégis, hát nem hasonlítunk rájuk. Belülről semmiképp. Míg mások oly könnyen kiismerhetők, hogy szinte a ronggyá olvasott kedvenc könyvünkre emlékeztetnek bennünket az ismerettség első 20 perce után, minket senki sem ismer. Apró, fényes tünkrökkel van kirakva a lelkünk felszíne, az emberek pedig bármennyire is próbálnak a mélyünkre ásni, csak azt látják, ami önmagukból visszatükröződik a felszínünkön. Sokan gyűlölnek minket, de senki sem azért, akik valójában vagyunk. Azt utálják, aminek minket hisznek – amit visszatükrözünk belülről, amit annyira utálnak önmagukban, hogy megpróbálják másokra kivetíteni. És mégis mi lenne jobb felszín egy hasonló projekció számára, mint ezernyi apró tükör? Nem, az emberek sosem próbáltak igazán megismerni minket. Mi? Mi pedig sosem elégedtünk meg semmivel, ami nem nyúlt túl minden ismert határon, minden végleten. It’s never enough until it’s too much – a mondat, amit a legmélyebb szinteken égettek bele a tudattalanunkba.
Mindketten láttunk vért, könnyeket és tüzet; azt a fekete tüzet, ami éjszakánként perzseli szénné a város utcáit. Láttuk mások lelkének mélységeit és addig játszottunk az érzelmek húrjain, amíg mi magunk meg nem tapasztaltunk őket. Voltunk fent és voltunk lent, voltunk mindenhol, ahová ép eszű ember önszántából be nem tenné a lábát. Annyi ember és annyi képzet voltunk, annyi sorsba bújtunk bele pillanatokra, annyi érzést vettünk kölcsön másoktól percekre vagy órákra, hogy az emberek lassan elfelejtették kutatni, mit takar a nevünk. Senkik voltunk – mi voltunk minden és mindenki. Magasan a halandóság berkei felett, magasan az anyag és a szellem berkei felett… lassan megszoktuk, hogy egyik sorsból a másikba surranunk, mikor senki sem figyel.
Megtanultunk mosollyal az arcunkkal átsétálni a poklon, mert megtanultunk nem félni. Ha annyit éltél, annyit gondoltál és annyit éreztél, mint mi, elérkezik a pillanat, mikor rájössz, megszűnt minden aggodalmad; belül már szabad vagy. Egyedül az anyag és a tapasztalás kiolthatatlan vágya láncol még ehhez a világhoz, és te eltökéled, hogy mindent látni akarsz a pincétől a padlásig.
Egykor te voltál Lord Henry, én pedig Dorian. Gyönyörű hazugságokat suttogtál nekem a valóságról, szerelembe ejtettél mindennel, ami csupán hipotézis, teória, illúzió. Te voltál Narcissus, aki a tengerre hajózva csodálta saját tükörképét a vízben, mikor a hullámok alatt meglátott egy arcot – az enyémet. Életedben először vetült a tekinteted valaki másra, és még így is önmagadat szeretted meg bennem először. A temérdek hasonlóságot, az egy tőről fakadó lényeget; a lelket, ami oly hasonló volt a tiédhez. Azt mondtad, én vagyok a leggyönyörűbb nő a világon, és én elhittem neked. Tudtam, hogy igazat mondasz, hiszen a saját szépségeden kívül minden másra vak voltál, amíg nem találkoztunk.
És ahogy a te szemed, anno az én szívem is vak volt az engem körülvevő világra. Semmi sem volt elég, semmi és senki nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy megtanítson szeretni. De te… Szerettem, ahogyan magadat szeretted. Szerettem, ahogy engem szerettél, szerettem, ahogy szeretted a legrosszabb tulajdonságaink, a leghiúbb gondolataink, a leggonoszabb félmosolyaink. Szerettem, ahogy szerettél bennem mindent, amit senki más nem tudott. Lehettem önző és nagyképű, gonosz és szánt szándékkal kegyetlen, te a legszebb mosolyoddal díjaztad a legmocskosabb gondolataim is.
Ez áll hát a nagy titok hátterében. Egymással nem kell, nem kellett tettetnünk. Összetörtük, széttapostuk, felgyújtottuk a világot, és nevetve táncoltunk a hamvain. Velem nem kell jónak lenned. Veled nem kell jónak lennem. Hiába hullik darabokra minden és mindenki egyetlen szavunktól, egyetlen érintésünktől, egymást sosem tudtuk összetörni. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, egyenrangúnak. Te vagy a yang; a gonosz, a titokzatos, a gyönyörű, én pedig a yin; az érző, a legyőzhetetlen, a hideg, titkokba burkolt tökély. Egyikünk sem jobb, szebb, több a másiknál – más-más tulajdonságok miatt, de egálban áll a mérleg. Gondolatokkal pakoljuk tele az élet könyvespolcait. És persze élményekkel, ha lehet, olyanokkal, amiket más még nem tapasztalt. Tabuk, végletek, szélsőséges helyzetek és gondolatok… Ujjaink közül lassan kipereg az idő homokja.
Lélekben sosem közeledünk és sosem távolodunk; nyers ésszel nem ismerjük egymást. Gondolatokon keresztülfűzött érzésekkel nyúltunk le oda, ahová az átlag vizsgálódása sosem tudott. Mindketten belestünk a milliónyi tükör alá. Mindketten láttunk darabokat a másikból, egymás valódi énjéből, valamiből, ami a világ számára füst és tükrök mögött rejtőzik. Illúzió az illúzióban… mindketten eltűnhetnénk a világból egyetlen nap alatt. Párizs, London, álnevek, csak egy újabb trükk, csak egy újabb lap a zsebünkben lapuló pakliból. Mi sosem tartoztunk igazán sehová, csupán ahhoz a tőhöz, ahonnan születésünk előtt lemetszettek mindkettőnket.
Mérgező mosollyal rendelsz egy újabb italt. Tökéletes úriember, tökéletes mosollyal. A legszebb, leggonoszabb, legőszintébb, legokosabb, legilledelmesebb, legerősebb, legszellemesebb férfi, akit valaha ismertem. Lassan fűzöd össze az ujjaink, majd a fülembe súgsz valamit, mire mindketten nevetni kezdünk. Hisztérikusan, hangosan, addig, amíg fájni nem kezdenek az izmaink, szúrni nem kezd a tüdőnk, és ki nem csordul az első könnycsepp a szemünk sarkából. Azt mondják, ezekben a pillanatokban látszik csak igazán, hogy nyomot hagyott rajtunk a szerelem. Ilyenkor mindenki látja, hogy ami a felszínen kettő, valójában egy.
Distance might be the only thing that really keeps us apart. Not seeing each other, not speaking to each other, not ever hugging each other… that’s something that keeps emotions sealed on the long run. Altough… what would happen if the walls fell down?
Two cruise ships floating on top of a calm river; through the windows of one, I watch the other pass us by. Huge white walls and windows, faces I’ve never seen before, and then something catches my eye. Another glance, I feel someone looking at me. And then our eyes meet. It’s like a car crash; we both want to look away but we just can’t. The moment is drawing us in with such unimaginable force that we’re not even able to move at this point. Ba-bump, ba-bump. My heart’s bound to tear itself out of my chest if it keeps beating at this rate, I swear. Well, only if my soul doesn’t shut down first from the massive wave of feelings that rushes through my body like a tsunami would. Love, need, hurt, relief, daze, inability to believe that this is actually happening, the dire need to touch you, hug you, strain you against my chest damn forcefully, then tell you how much I missed you, and simply the magnificence of this moment… it’s too much. It’s really too much to handle, so I just sit there petrified, constantly looking into your eyes without even blinking once.
And then the ships start to change course, getting ready for docking. As both ships spin around lazily on the river, we ‘re getting closer and closer to each other. At one point, we’re so close that if it wouldn’t be for the windows of the ships, we could just stand up and hug each other right away. Though we’re confined now. Restrained by the physical boundaries rising between us, so all we can do is watch each other from the opposite sides of two windows. Now our eyes are flooded with forming teardrops, but we can’t, we won’t let them run down on our cheeks. We won’t show how much it hurts to have those walls between us, hoping that this way we won’t make the other sad. None of us is crying or even shaking; we just sit in front of one another, teary-eyed, trying to keep our composure. And then you move. It’s only a split second but you stick your palm against the glass, looking at me in such a way that I couldn’t remain still even if I wanted to. I reach out and place my palm on yours, with only a sheet of glass between us now to prevent a touch.
It’s getting harder not to cry. It’s getting incredibly hard, with those feelings weighing my heart without an end. And then something happens. I don’t know how but you reach across the glass, dropping a small present onto my lap. It was something you got me ages ago, you explain and I open it. Somehow, it fills me with joy.
There’s on final moment before the ships get separated again, ready for docking, and you use it to ask me to meet you once we’re on land. Once the ship is docked, I’m the first one to jump out of it and cross the pier. And then I spot you standing in little to no distance, so I start running towards you and once you notice me, you do the same. It’s just a matter of meters and I could be hugging you. No, I will be hugging you, long and loving and…
With you. There’s no place safer. Words come quick, then slow – we’re right back where it all has begun. I’m 15 again and you’re 17. So young, so precious, so naive. So in love. You’re safe – the safest place I know, and I run to you so desperate… And then you let me in. You always let me in, because you still trust me, still love me; yes, you still see something so very special in me I’ve always failed to notice. You cherish me at times no one else does. And then there’s loving silence. You know that you were the first person I’ve ever loved, don’t you? I wasn’t anything human before I’ve met you. I didn’t have a heart.
You lay me down so slow, my head on your lap. Fingers get tangled in my hair; you were always this gentle. A true gentleman, the only man I could ever fully trust. Breaths come slow now, we’re so deep in a hypnotic state filled with acceptance and trust. You love me when no one else does. You do, because you know how. You always know all the right things to do, all the right things to say and all the right moments to say them, and yet, you’re silent.
You and me, we’ve both been through hell. The kind of hell that’s exquisitely ours, since no one else knows how to suffer like that. How to endure getting torn apart – underwater, eyes wide open. You know hell. You’ve seen it before. That’s the secret knowledge we share. Still, once together, we forget about the pain. It’s just the silence, your tender hands and calming smiles. We’re both sinners – we’re both saints.
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 