One last time

Hányféleképp lehet ugyanazt elmondani? Hányféleképp lehet ugyanazt érezni, másképp, máskor? Hányféleképp lehet ugyanazt a hibát elkövetni, ugyanazt az embert szeretni, ugyanúgy fájni, mikor a hiány belevájja vasfogait a válladba és minden… lila. Bárcsak. Ez az egyetlen szó, aminek még értelme van. Bárcsak. Te és én. Bárcsak. Bárcsak, bárcsak, bárcsak ne fájna ennyire, mikor ugyanazon intonációval suttogja ugyanazon szavakat ugyanabban a helyzetben valaki más. Bárcsak ne nevetnék rajta, bárcsak ne mosolyognék az arcába, ahogy finom mosollyal vállon puszil. Bárcsak ne törne ketté a csend két csók között. Bárcsak lenne mivel kitölteni a hiányt, az üres sarkot, amit te tapostál belém, mikor kiléptél az életemből. Kurva cipők kurva nyomai vannak a szívemen. Néha elgondolkozom rajta, vajon hagytál-e vörös lábnyomokat magad után, mikor elsétáltál. Talán nem. Semmit sem vittél magaddal tőlem, belőlem, csak a legrosszabb emlékeket, hogy később meggyőzhesd magad róla, mekkora hiba voltam.

Mert a te szemedben mindig is ennyi voltam. Egyszer talán egy kicsit több. Egy kicsit más. Aztán csak véres karmolások és telesírt délutáni csendek. Nem tudtuk, hogy kell egymást szeretni, talán ez volt a legnagyobb hiba. Talán tényleg hiba volt.

Talán tényleg hiba voltam, és talán te még nagyobb hiba voltál; aztán csak úgy elsuhant mellettünk az idő, és a kitisztítatlan sebek mind csúnyán, cikkcakkosan forrtak be, örök nyomokat hagyva a bőrünkön. Bárcsak eltűnnél a szívemből. Akkor talán kicsit őszintébb lenne a mosolyom, mikor valaki más nevet rám a vállam felett, mikor valaki más ujjai gabalyodnak a tincseim közé. Félek szeretni. Ezen a ponton azt hiszem, tényleg félek, mert minden, amit megérintek, lángra lobban és túl nagy lánggal ég. Túl gyorsan. És végül nem marad utána semmi, csak beteljesítetlen ígéretek és kacskaringós sebhelyek. Nem akarok többé hiba lenni. Nem akarom, hogy valaki így gondoljon vissza rám, hogy lássam a szemében, habozik, mielőtt megérint, mielőtt megölel. Sajnálom, hogy nem látsz többnek. Valahol mindig azt szerettem volna, ha te többnek látsz; a fél világot elcseréltem volna érte. Időnként talán még mindig elcserélném. Időnként talán még mindig szeretném, ha látnád a fényt a mosolyomban és a törődést a szavaimban, akkor is, mikor senki más nem teszi.

Időnként szeretném, ha kevésbé érezném magam elárulva attól, mennyire nem értesz engem.

“Too young to buy my own bottle of vodka
So I’d beg the driver please I need another
How funny that I was too young for so many things
Yet you thought I’d cope with being told I’m ugly
Over and over I’d read it believe it
Said no to the shrink I can fix me I think
I got friends in my head they’ve got me on the mend
I am pretty in my mirror, easy to pretend
17 and thought that I’d won the jackpot
Seems I didn’t read between the lines of this one
I can’t think why I could have made you so, so angry
Your bullets I don’t feel them come on and fire at me”

JBV

Stolen

I love you so fucking much. I really, really do.

For now and forever.

JBV

Baby, you’re my Amy, I’m your Blake

I corrupt. I corrupt, I soil and I bite. I’m all the wrong things, I’m all those words that turned you into something beautiful and broken. And still, I’m loved. Dearly, at that. I’m treasured and cherished and pampered in all those ways none of you deserve. I’m surrounded by light and love; forgiveness and warm hugs, and boys who cook me Christmas dinners because they are truly amazing.

I’m fine.

“I don’t know how else to sum it up
‘Cause words ain’t good enough,
There’s no way I can explain your love.
It’s better than words.”

JBV

You fucked it up. You fucked everything up.

I just watched, idly, as you fucked me over once — no one gets the pleasure twice. You can still beg and see if I still care. I may. But then again, I may not. I’m done, so done, and you just… better keep your distance. I won’t tolerate being lied to again. I won’t get used again. I will never ever lend you the power to walk out on me when I need you to most again.

You can go fuck yourself for all I care. No one puts J in the corner.

Sorry, I’m not sorry. Go join the rest of the fake bitches waiting for any fucks given.

JBV

Ever fall apart when you had a few?

Az a pillanat, amikor minden sajog, tompán, de nem elég tompán ahhoz, hogy ne érezd. Hogy ne töltse ki a pillanatot a fájdalom, csakúgy üresen, sehogyan. Rossz indok egy ócska vétségre, rossz indok a következő levegővételre, az undorító hazugságokra, amik kicsúsznak a szádon. Merthogy nem gondolod őket komolyan. Vagy mégis? Nehéz megmondani, mikor szédülsz, és a plafonon apró csillagok köröznek. A vállaidról lecsúszott az ing – az ing, ami amúgy is túlontúl nagy rád és férfi meg szantálfa illata van -, az egyetlen dolog, ami a valósághoz horgonyoz, a nyakadban lógó óra súlya, a hideg fémlap, ami enyhe bizsergéssel nyomódik a hasfaladnak.

‘Let’s get high.’

A szavak úgy hagyják el az ajkaid, mintha egy titkot suttognál a csöndbe, valamit, amire igazán nem vársz választ – talán csak egy mosolyt, de választ semmiképp. Még magasabban kell lenned, mert hirtelen úgy érzed, sírnod kell – hónapok óta először sírni tudnál, és sírni akarsz, de így nem. Még nem. Addig nem, amíg ő emlékezni fog rá, addig nem, amíg valamilyen vegyület egy kósza álommá nem változtatja a fejében azt, aminek szemtanúja lehetne.

De ő csak megrázza a fejét és te hirtelen azon kapod magad, hogy képmutatónak hívod, egyszer, aztán újra és újra, és ő csak néz. Szomorúan, szinte feladóan néz téged, mintha valami olyan dolgot látna, amit sosem akart.

És te elmagyarázod neki, elmagyarázod, mert biztosan nem érti, hogy te csak rendet akarsz. Az világban, az életedben — és a rendnek elég egy csücsök is. Egy ember, aki mellett nem veszel el a káoszban, valaki, aki nem úgy bánik veled, mintha porcelánból lennél. You tell him you need violent sex and he just looks at you like you broke his favourite toy. Mert nem érti, valamiért még ő sem érti, hogy a virágkoszorúk és a féloldalas mosolyok mögött valahol fájóan ember vagy. Hogy nem minden éteri, ami az ajkaidhoz ér és nem minden tiszta, amit a kezeid érintenek. Hogy néha elég lenne egy téglafal, egy felgyűrt szoknya, néhány fognyom egy széles vállon és egy pár kéz, ami a derekadat markolja, miközben nyomdafestéket nem tűrő szavak csiklandozzák forrón a füled. Néha elég lenne csak kilélegezni, aztán belélegezni ahhoz, hogy úgy érezd, élsz.

Néha elég lenne csak belekapaszkodni a valóságba, ha lenne hova. Ha lenne kibe. És leföldelni magad egész egyszerű, mocskos, emberi dolgokkal, Olyan dolgokkal, amiknél a szükség megelőzi az érzést, megelőzi a gondolatot. Mert gondolkodtál és éreztél már eleget életed során, és egy kicsit el is törtél közben. Most nem akarsz, már nem, csak rendet szeretnél, egy maroknyi valóságot (egy marokkal valaki hajából, egy marokkal az izmokból, amik a tested felett feszülnek meg) és valakit, aki megadja ezt neked. Csak bízni akarsz. Bízni és érzékelni, miért olyan nagy kérés ez?

És hirtelen azon veszed észre magad, hogy nem kapsz levegőt, mert ő nem érti, hiába magyarázod, nem érti, és ez elgondolhatatlan dolgokat tesz veled. Nem vártál semmi mást, csak hogy megértse, hogy rábólintson, és azt mondja, hogy reméli, találsz olyat, aki beteljesíti a számításaid. De ő csak ül, görnyedten, és te újból a hátadon fekszel, nehezen véve a levegőt, miközben az alkohol egyenetlen szélű lyukakat éget a memóriádba. Nem emlékszel, mit mond ezután, milyen indokkal megy ki, csak hogy hirtelen egyedül vagy és fázol, a pillanat, amikor sírni tudtál volna, pedig egyszer és mindenkorra, végérvényesen elmúlt. Nem tudsz olyan ember előtt sírni, aki nem érti. Soha nem is tudnál.

Minden fáj. Tompán minden, tompábban, de határozottabban, mint korábban; mint mikor ujjak nyomódnak egy régi véraláfutásra és suddenly you gasp but not quite. Egy pillanat a kibaszott semmi határán; a te kibaszott semmid határán, csak egy percre a peremtől, ahonnan csak zuhanhatnál — de legalább zuhanhatnál végre az istentelen stagnálás helyett. Monoton, mozdulatlan, keretek közé szuszakolt az egész élet, egy óriási hazugság, ami akkor csusszant ki a szádon, mikor valahonnan az álmon innen, de a valóságon túl lebegtél, üresen, azzal a tompa fájdalommal a mellkasodban, ami egy percre sem hagy egyedül. Nem hagy szeretni, nem hagy aludni, nem hagy gondolkodni. Nem hagy létezni, amíg kezeket nem szerez a testedre, amíg fogakat nem váj a hátadba, amíg nem talál melléd egy olyan energiát, ami, ha csupán órákra is, de meg tud szelidíteni. És levenni a válladról a súlyt, az elviselhetetlen, örökös, mázsás súlyt, ami lassan átlök a peremen.

Üresen fekszel, és hirtelen kicsit hűvösebb minden. Egyedül az óra kegyegése horgonyoz a valósághoz. Egyedül a bőrödön nyugvó fémlap metsző hidege biztosít felőle, hogy még mindig élsz.

JBV

necessities

‘Tony, I need a bit of… Can you help me?’

‘What do you need?’ he asks, picking up the phone almost immediately after she’s dialled.

‘You,’ she says, throwing herself down onto her (his) bed, hair fanning out around her, legs splayed carelessly across the sheets. ‘I need…’ she pauses, thinks about it, ‘I need spliff. Or music so loud I can feel it. Or someone who’ll fuck me like they love me.’

/likecharity/

JBV

Soho

‘Me or the drugs, Liam? Which one do you love?’

‘Same difference.’

JBV

Excuses

I just really need myself on suicide watch, why won’t you understand?

JBV