Crystal Castles

Nagyot nyújtózok az ágyban, álmaim foszlányai még köröznek bennem.

Néhány kisebb mozdulattal kitapogatom a telefonom, majd egy ásítás kíséretében szétcsúsztatom. Sms-t várok. És láss csodát, “önnek egy beérkezett üzenete van”. Jobban már nem is kezdődhetne a napom.

Megnyitom az sms-t, s már előre apró mosoly kúszik az ajkaimra , de amint végig olvasom, le is hervad azonnal. Pár percig csak fekszem; szinte mozdulatlanul, a plafont bámulva. Levegő után kapkodok, de a tüdőm mintha túl szűk lenne; fulladozom.

Keserű epét nyelek vissza, könnycsatornáim felbugyogni vágyó sósav marja, de ez nem a gyengeség ideje. Összeszorítom fogaim, majd elszánt mozdulattal ülő helyzetbe tornázom magam, s egy számot tárcsázok.

Lágy, kedves hang válaszol, a szívem lassan, egyenletesen dobog. Az első pár mondat még szinte vidámnak tűnik… Tónusom lassan egyre halványul, kiveszik belőle a beletuszkolt vidámság; mintha az ő hangja is szomorúbban csengne…

Még pár utolsó mondat; mindkettőnk beszéde akadozik kissé, de nem sírunk; azt soha. Gyengéd szavak, lassuló szívverés; aggodalom mardos. Félek, félek, ha holnap beszélünk már egyikünk sem lesz ilyen erős.

De nemsoká kijössz, ugye emlékszel, hogy megígérted? Méghozzá gyorsan, hiszen máskülönben hogy füstölhetnénk tele újból a fülkét emlékekkel, érzelmekkel, s kék Dunhillel?

Leteszem a telefont; nem bírtam tovább. Könnyek áztatják az arcom, enyhén remegek, s a világ mintha apró ketreccé záródna körülöttem.  Mindennél jobban féltem őt.

(L)(}) igyekezz vissza hozzánk.

“But there’s still tomorrow
Forget the sorrow
And I can be on the last train home”

Jessica B. Vicious