Egy perc csend

A fények villámokként hasítottak a hely sötétjébe. Kék, zöld, piros, a színskála összes árnyalata felvillant a levegőben egy-egy pillanatra. A ritmus lányan mozgatta a tömeget, többen összebújtak, ölelkeztek vagy épp a másik fülébe súgtak valamit.

Minden percben, mikor felvillantak a fények, egy kisértetiesen ismerős szempár fúrta tekintetét az enyémbe. Távol, egész közel, közelebb, még közelebb, pontosan előttem, pár centiméterre…

És újból sötét lett.

A másodperc töredéke alatt gondolatok tucatjai vágtattak keresztül a tudatomon, cselekmények legkülönbözőbb variációira ösztönözve engem. Fuss el! Öleld át! Fordulj el! Vágd pofon! Táncolj vele! Csukd be a szemed! Kérdezz tőle valamit!

De a másodperc elmúlt, s én nem tettem semmit. Egy homlok simult az enyémhez, s két kar szoros, jól eső ölelésbe zárt. Hirtelen ismerős illatfelhő vont körül, s a világ színek, hangok és érzetek kavalkádjává olvadt össze.

Múlt, jövő és jelen mind maga volt az örökkévalóság.

Jessica Brooklyn Vicious

Áriák a végtelennek

Én csak meséket mondok.

Hogy hiszel-e bennük?

A te felelősséged.

Megtörtént, vagy sosem történt meg? Igaz volt, vagy vízió? Az igazság egészét, netán csak egy részét fedtem fel? Vagy csupán tényleg mese lett volna az egész? A képzelet, mi a valóság fonalaiba szőttem?

Ez is, az is.

Csupán az nem világos előttem, miért fontos, mi történt meg az emberi valóságban és mi a képzelet valóságában?

Csukd be a szemed, s egybeolvad a végtelen.

Jessica Brooklyn Vicious