Tribute to the most wonderful people ever

Időnként a veszteségek árnyékába elfelejtjük, mennyi mindent köszönhetünk bizonyos embereknek. Annyira bekebelez az önsajnálat és a fájdalom, hogy észre sem vesszük, mennyi áldozatot hoznak értünk azok, akiknek fontosak vagyunk. Apró gesztusokat tesztnek, rád áldozzák az idejüket, azon igyekeznek, hogy kitöltsék a keletkezett űrt. És emellett gyakran szó nélkül megyünk el, hiszen természetes. Nos… rá kellett jönnöm, hogy nem az. Rá kellett jönnöm, mennyi mindent kaptam az elmúlt pár nap alatt, hogy mennyi időt és energiát áldoztak rám bizonyos emberek, és ezt szeretném nekik megköszönni. Egy kicsit elviselhetőbbé tettetek mindent.

One

Szeretem, hogy sosem kérdezel sokat. Hogy nem kell beszélnem semmiről, amiről nem akarok, hogy éjjel leülhetünk a mólóra, hogy denevéreket nézzünk a Parlament felett, és nekem meg sem kell szólalnom, ha nem akarok. Ülhetünk csöndben, akár percekig, akár órákig, te mégsem állsz fel és nézel érdekesebb elfoglaltság után. Azt is csendesen mosolyogva tűröd, mikor mindenféle banális butaságról monologizálok, csak hogy eltereljem a figyelmem. Fogorvos, filmek, sosem volt helyek… ilyenkor egy kicsit megszűnik a valóság. Pár percre minden elszáll, megteremtve azt az illúziót, hogy a dolgok teljesen és tökéletesen rendben vannak. Melletted szépeket álmodom.

Two

Te már kicsit erőszakosabb vagy kérdések terén, de tudod, mikor kell abbahagyni. Mikor jön el az a töréspont, mikor már nincs mit mondanom. Egyelőre nem. Még nem. Idő kell ahhoz, hogy összeszedetten tudjak beszélni olyan dolgokról, amik apró darabkákra törnek; ezt már te is kezded megérteni. Csukott szemmel pörgünk a vízparton, kezem a kezedben, a fejem valahol máshol. És te megtartasz. Mindig, mindig megtartasz. Magadhoz ölelsz, hosszan és csendben, és én úgy bújok hozzád, mint egy kislány. Jól esik, hogy valakihez ilyen közel lehetek. Jól esik, hogy kérnem sem kell, te mégis mindent a lábam elé raksz. Rám mosolyogsz a sushid fölött; elfelezzük az utolsó gyömbért. Japán cseresznyetea gőze színezi meg a pillanatokat, amíg el nem alszol mellettem.

Three

Azt hittem, a te szótáradban nem szerepel a gyengédség. Hogy veled csak csipkelődni lehet, meg pofozkodni, de mindezt valahogy finoman, szeretettel. Ütöttél már meg teljes erővel, ahogy én is téged. Utáltalak már azért, amiket mondtál, ahogy te is engem. De mindezek alatt biztosan tudtam, hogy szeretsz. Hogy szeretlek. Már az elejétől, az első mosolytól, az első pofontól kezdve. Veled egyszerűen  csak nem kell, nem lehet kimondani azt  a bizonyos szót.
Ha szomorú voltam, általában csak megböktél vagy vicces arcot vágtál, hogy eltereld a figyelmem a problémáimról, és én belementem a játékba. Most… most azonban te is láttad, hogy valami megváltozott. Hogy nem lesz elég kiölteni a nyelved vagy tréfásan vállba bokszolnod ahhoz, hogy eltereld a gondolataim, így olyat csináltál, amit korábban még soha. Valamit, amire nem hittem, hogy képes vagy. Egy óvatlan pillanatban odahajoltál hozzám, átkaroltál, az öledbe húztál, és olyan gyengéden öleltél, mint még alig néhányan. Az ölelés pedig percekig tartott. Egymás után suhantak el mellettünk a megállók, de te nem engedtél el. A fejemnek támasztottad a homlokod és kitartóan, csendesen vontál magadhoz, annyira figyelmesen, hogy alig hittem, tényleg te vagy az. Nem engedtél el, amíg én ki nem bontakoztam az ölelésedből. Már rég leszálltunk a metróról, az aluljáróban álltunk, és bámultak az emberek… Téged ez sem érdekelt. Csak öleltél, öleltél és öleltél addig, amíg el nem csendesedett bennem valami. Megpróbálhatnám megfogalmazni, mit éreztem akkor, de csúfos kudarcot vallanék. Annyi viszont biztos, hogy visszaadtál egy kicsit abból az egyensúlyból, amit elvettek tőlem az utóbbi napok. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen fontos vagyok neked. Köszönöm.

JBV