On the brink of you and I

Ugyanaz a mondat kettőnktől mást jelent. A te szádból minden gyönyörűen hangzik, és visszafelé tart, mint egy végzetes, elkerülhetetlen baleset visszajátszása. Néha majdnem sírok, mikor beszélni hallak. Mert valami bennem mélyen, nagyon mélyen, lekapargatja a lakkot a meséidről, és a szurokba vakart lyukon keresztül egy olyan helyre pillant be, ahol minden véletlenszerű, egyszerű, és megismételhetetlen; szupernóvák csapónak egymásba benned, mintha csak aszteroidák lennének, és kioltják egymás fényét, ezer darabra pattannak szét a semmid végtelenjében. Kozmosz vagy, ami egyre csak tágul és mindent elnyel, ami a közelébe kerül; fekete lyuk, negatív idő, antianyagba fordult parázs. Lyukat égetsz a létezésbe, kormos szélűt, egészen nagyot. Még látom magam a szemeidben, ahogy a pupilláidon keresztül beléd zuhanok és kialszik minden fény. Csendesen ringatózunk a buszon, a fejem a válladon nyugtatom, te magadhoz szorítasz — csendes, sötét, és végtelenül üres a pillanat. Egyetlen néma nukleusz mikrorobbanások százai között; pillanatról pillanatra hasad körülöttünk atommagjaira az idő. Megnyugtat, hogy vagy. Megnyugtat, hogy közel vagy, és szorítasz, harminchat fokosan és cigifüsttől kimart szemekkel — kellek.

Neked kellek, most kellek, és azt hiszem, nem számít semmi más. Ha tündérmesére vágynék, máshova születtem volna. Ha tündérmesére vágynék, nem szerettem volna beléd az első adandó alkalommal. Nekem mocsok kell; a te mocskod, a csillámpor, amit az arcomba fújsz, a szájfény, ami egészen keserű a vodkától, mikor lecsókolod az ajkaimról. Élnem kell, tapasztalni vágyok, és futni, messzire, olyan helyekre, ahol más még nem járt. Olyan dolgokat akarok érezni, amiket még senki sem érzett, olyan titkokat tudni, amiket semmilyen emlékezet nem őriz, olyan életeket élni, amik mélyebbre visznek a létezésben, mint bármi, amit a karodba fecskendezel.

Alámerültem benned. És megfulladtam; párszor, talán tucatszor, mert mindannyiszor vizet lélegeztem a tüdőmbe, mikor összeszorítottad körülöttem a falakat. Minden alkalommal meghaltam egy picit a karjaid között, és újjászülettem, épp időben ahhoz, hogy még ne tudd megtölteni a burkom olyan tartalommal, amit nekem szántál. Amíg a lelked a lelkemig ér, a szavaid leperegnek rólam. Fekete esőként, ezernyi apró csókként, mérgező gyümölcsökként, és elvesznek, valahol a kozmoszod végtelen mélyén.

Csodálatos vagy és mérgező. Minden szavam ellenpontja, tucatnyi hajtűkanyar, ami a lelkedtől a lelkemig vezet. Sok ezer csendes pillanat, ütemre ringás, néma semmittevés, perzselt szélű, hideg téli éjszaka. Kora hajnal. Kettő, talán fél három, mikor a csillagok a legfényesebbek és az éjjel a legnémább; mikor az idő kereke a valamiből semmibe fordul át, csókokká, habbá, kavicsokká, amik a talpaimba vájnak, mikor mezítláb állunk egymással szemben a tó partján, és…

Az ingujjaim felgyűrődnek, ahogy lábujjhegyre állok és átölelem a nyakad. A kavicsok egyre mélyebbre nyomódnak a bőrömben, minden egyes pillanat egy kicsit jobban fáj, addig, amíg már én sem tudom, hogy ébren vagyok-e igazán, vagy mindez csak egy lázálom, valahol az őrület határán, ott, ahol az univerzum atomjaira hasad. Látom magam a szemeidben, én mégis téged nézlek, és hagyom, hogy fájjon. Mert ez a fájdalom édes, mint az íz, amit a pezsgő hagyott az ajkaidon, és az illat, amit a körülöttünk szirmot bontott estikék árasztanak magukból, míg le nem rohadnak a hajnal első sugaraival.

Ennek fájnia kell.

Koncentrikus körökben táncolunk egymás gondolatai körül, mint esőcseppek, amik a másik tavának vizébe csapódtak. Egymást érintő vonalak vagyunk, amik a másikba fordulnak át, mégis magukban végződnek, folyamatos körök, nyolcasok, a szürke és a kék ezer árnyalatában, sosem a hurok azonos végén, de mindig elég közel ahhoz, hogy egymásba csapódhassunk, olyan erővel, mint két egymás felé száguldó szupernóva. Te visszajátszod a balesetet, míg én csak közelítek felé; kettőnk találkozása, egymásba csapódása a jelen, és semmi más. Egyetlen pillanat, mikor az ütközésből végtelen energia szabadul fel, ezernyi, egymást követő Nagy Bumm, egyetlen lemez, aminek kezdőhangjai felett megakadt a lemezjátszó tűje. Ha ez nincs, semmi sincs. Ha nem vagy, nem ugyanabban a jelenben vagyok. És te sem vagy, te sem létezel, mert egy másik valóságban ragadtál, egy olyan kozmoszban, ahol nincs objektum, aminek nekiütközhetne a szupernóvád. Céltalanul száguldasz a végtelenbe, korlátok és határok nélkül. Két ellentétes világban, egyetlen érme két külön oldalán; elszáguldunk egymás mellett.

Amíg a te szavad visszajátszás, az enyém fast forward. Én anyag vagyok, te antianyag. Te a múlt, én a jövő, és ketten – ha csak egy pillanatig is – a jelen.

JBV

English Voodoo

JátszMacska azt mondta, ez a toll jó lesz. Pedig sárga; sárga, meg egy pár pihényi fekete egészen a csúcsánál — mindenki tudja, hogy a sárga a halál színe. Meg a voodooé. Az Angol Voodooé, ami fölött Akasha testére csavarva ez a felirat díszeleg: “Welcome to English Voodoo. Expect to feel pleasure. Knowledge is sexy. Expect to feel pain. Knowledge is torture.”

De ha már tollat tettél a szádba, ha már totál bevurtoltál – Firka figyelmeztetett, ő mondta, hogy nem kellett volna -, akkor végig kell játszanod a játékot. Be, homlokegyenest, a halálba, a tudásba, mindenbe, ami mögötte lakozik — el a szobához, ahol minden elkezdődött. El a szobához, aminek a közepén egy koporsó áll, virágkoszorúkkal feldíszítve, és ő úgy fekszik benne, mintha csak aludna. Még a halálban is gyönyörű, csak talán kicsit szomorúbb, kicsit öregebb, mint amilyennek életében látni engedte magát. Az arcát finom hálókban borítják a szomorúság vonalai, a csalódások, a magány apró ráncocskái; minden kegyetlenség eltűnt. Látod, ha hallgattál volna rám, tudtad volna, hogy a halálban mindannyian azok vagyunk, akik mindig is voltunk — azok, akik soha sem szerettünk volna lenni. 

Szép. A hazugságok fátyla nélkül talán még szebb, sőt, líraibb, mint egy görög tragédia. Az övé a nemes kínok arca, a megpróbáltatásoké, amiket nem emberre mértek, a fájdalmaké, amelyekkel szemben nem szégyen veszíteni. A halálban még inkább az a kisfiú, akit ölbe kellett volna venni és ringatni, csak egy kicsit tovább, hogy felnőttként ne temesse maga alá a magány.

Lehajolok és csókot nyomok a homlokára. Ő még mindig én vagyok; sosem szűntem meg szeretni őt, végtelenül, teljesen. Csak nem jobban magamnál. Nem jobban annál, mint amennyire én megérdemlek élni, nem annyira, amennyire ő szerette volna. Sokáig azt hittem, meghalnék érte. Sokáig hittem, hogy megtenném — egészen addig, amíg pontosan ezt nem kérte tőlem. De ahogy az életben, a halálban is egyek vagyunk. Gyűrűt húzok az ujjára, lassan, épp csak annyira, amennyire a hullamerevség engedi. Ha nekem volt igazam, és van élet a halál után, talán tudja, hogy nem mondtam le róla. Hogy sosem mondtam le róla, csak kibújtam egy olyan iga alól, amit nem rám szabtak. Az én nyakam köré nem való hám — talán végül ő is megértette.

De ha neki volt igaza, és a halál pillanatában minden fény kialszik, remélem, békét lelt az örök sötétségben. Remélem, az ő semmije nem magányos, csupán csendes, és az élet lángja sem aludt ki végleg, csak elszunnyadt egy kicsit. Fura az a gyengédség, amit az eltávozottak felé érzünk. Mint mikor leesik valami — még látod, kinyúlsz utána, de kicsúszik az ujjaid közül és darabokra törik a padlón. Aztán csak állsz és nézed a darabokat. Miért?  Mindenért, talán. Ez a büntetésed mindenért, amit valaha gondoltál, de sosem mertél kimondani. Ez a büntetése azoknak, akik nem készek eltörni. Szilánkonként kell felsöprögetned magad után a múltat, és elfelejtened mindent, amit valaha tettél. Ha megfogadod JátszMacska tanácsát, intravénásan adagolod a feledést.

“I always got the sense that he became torn between being a good person and missing out on all of the opportunities that life could offer a man as magnificent as him.
And in that way, I understood him.”

JBV

Ten Thousand Saints

The fuck have you done to me? What the fuck have you done to me, baby? Standing on a balcony, hands shaking, with a fag between my fingers and smoke oozing out from between my lips. That’s how you have me each time you’re the same kind and caring person that somehow took a liking to the sad trainwreck of a person I was two years ago. Whenever it got too bad to handle you were there to whisper sweet nothings into the night. And you fucked them over, you fucked your best friends over just to hold my hand and kiss me whenever I needed a friend. You kissed me on the very same floor she used to sit, crying over my lack of affection, you kissed me on her very own – and rather ugly – couch.

You made out with me with her just a room away from us, you kissed me like you fucking meant it and took me out on dates that weren’t supposed to mean anything but kind of did, nontheless. And I just can’t wrap my head around it. Why would you even care, what have I given to you, who I am to deserve that kind of attention? Your love. Your gentleness.

In a city of a thousand sinners you were the only unstained, unspoiled globe of light and yet, you were ready to get your hands dirty for me. To lie and deceive, to betray and sell out those who held you dear. Just to keep me afloat, inches beyond the surface, without an inch of regret. You would get shitfaced when I wanted you to, you would hold me close and guide my hands under the ruffles of your skirt without even a moment of hesitation. And the punchline is? You don’t even like girls. You don’t, but when you’re with me, you say you feel like you should. Like you’re supposed to be with me, like you’re the odd piece out that would complete my jumble of a puzzle.

And sometimes, just sometimes, I kind of think you are. I can find no words to express how precious and delicate you are. How much I fucking love you to bits and pieces but in all the wrong ways. Because ours is a love without a spark, but a love that’s true and deep, nontheless.

It just kind of clicks, you know? Our dispassionate cluster of a love that’s far too deep and far too shallow at the same time. We’re not lovers; at times, we’re hardly even friends.

But that’s how we work; we’re both ruled by fleeting fancies, emotions that come and go on a whim, periods of long, dark agony, episodes that are grey and solid (kind of like chewing on asphalt; they leave you aching from within), and days that are just perfect and happy and so fucking fluffy that you could drown in the ruffles of our pretty pink blotch of positivity.

You, baby, are my gateway to a world that gravitates around me and me only. Well, okay, and you, yeah? You’re the only girl worthy enough for me to crown her my queen. But still, I will never, ever, love you enough to make your care worthwile. Will you still let your soul pay the price for loving one of the Thousand Sinners?

‘Cause baby, you should run.

JBV

A fucked up holiday

Kinyitod a szád; feketén, feketén ömlik a mocsok az ajkaid közül. Mindent elnyel a homály, csak a plafonról vörös fonalakon leereszkedő tükördarabok vonnak csipkés fátylat az arcod elé. Nem érdemled a glóriát. Nem érdemled a csókjaim, a kénes sarat, amit az ajkaid közé hányok, a savat, ami feketére marja a torkod. Ha tudnál, sem szólalnál meg. Csak sírsz, csendesen, egyetlen hang nélkül sírsz a sötétben, míg az arcodon egymást kergetik a halvány csillanások. Kettéharapom az alsó ajkad. Íze mint a vér. Íze mint a nyári almák.

Sikítok, egyetlen hang nélkül, bele a sötétbe. Egyenként köpöm a padlóra a húsfacatokat. Undorító, maró ízed van. Gumiabroncs, motorolaj, sav, sav, lizergsav. Dietilamid.  Ütlek, teljes erőből püföllek, de az ökleim mindig átcsúsznak rajtad, bele a semmibe, a porba, ami a levegőben kavarog; sosem voltál több az éjszakai rettenetnél, aki az ágyam felett állva a cipősarkaimmal tapossa a mellkasom, amíg én…

Nem. Szeretlek. Szeretnélek eltörni. Sok száz darabba, mint a köptető, ami a metróalagút gránitján tört millió szilánkra. Kicsúsznak az ujjaim közül a pillanatok. Egy vagy közülük; csak a mosolyod szélesebb, gúnyosabb, semmibb, mint a semmi univerzumának összes többi darabja.

Az ajkaid közé vérzek; megmérgezlek, de te tudod és akarod. Az első perctől kezdve ezt akartad. Érezni akartál valamit, bármit, amitől több leszel az univerzum egy mocskos szegleténél, a fényem akartad az arcodon, addig akartál repeszteni, míg darabokra nem török cirógató ujjaid alatt. Nem jó helyen kerested bennem, amire vágytál. Nem ott nyílok, mint az ezer jellegtelen, egyforma próbababa, akikről lecsókoltad a magnóliapiros rúzst.

Kegyetlenül nevetek rajtad. Üvegkönnyek hálóján keresztük, egy lépésre tőled, mögötted, miközben az ujjaim lassan a nyakad köré kúsznak. Sosem kaptad meg tőlem, amit akartál. Okos vagy, de nem elég okos, hogy magad alá gyűrj. Hogy lefejtsd rólam a páncélt és csupaszon, védtelenül a padlón hagyj, remélve, hogy egy arrajáró turistacsoport agyontapos majd. Ne keresd rajtam cipők nyomát, ne keresd rajtam az öklöd lenyomatát, vagy a véraláfutásokat, amiket a szavaidnak kellett volna a bőrömbe harapnia.

A lábaidnál fekszem és úgy cirógatod a hajam, mintha mindig is így szerettél volna. Csendesen, szelíden, tele gyöngéd semmiségekkel. Még mindig gyönyörű vagy. A fényszilánkok üvegdarabokként hasítják fel az arcod, vörös-fekete-fehér vonalak hálójából rajzolódik ki az orcáid átszelő mosoly. Elveszek benne, vitorlát bontanak a gondolataim, beutazva az arcod Pangeáját, ahol minden csupa él, szilánk és szörnyű, borzasztó gyönyör. Mondd, mit tudsz te a szerelemről? Téged sosem szerettek igazán. És te nem szerettél soha senkit, senkit. Szeretni csak a fájdalmat szeretted, a bőrödet felkarcoló szilánkokat, az ujjaim a nyakad körül, az apró csillagokat, amik a szemed előtt táncoltak, ahogy az utolsó sóhajnyi oxigént is az ajkaim közé lehelted. Szeretted, ha láttalak szenvedni.

Szeretted, mert nekem is fájt, mert a levegőd, amit belélegeztem, belülről vágott ketté, és te ezerszer haltál kínhalált a karjaimban azzal a gyönyörű, elégedett mosollyal az ajkaidon, ami minden egyes alkalommal elárult. Bármi lehettél volna. Szín a szivárványban, csillag az éjszakai égen, a felkelő Nap első sugara; te mégis jobban élvezted a saját kegyetlenséged annál, hogy igazán bárhova is mozdulj. Ki a tengelyedből, be a karjaim közé, hogy felolvadj, mint a tűző napon felejtett viasz. Töviskoszorú vagy a fejemen. Ezer kimondatlan ígéret, holtsúly, egy napnyi sötét, hideg december.

Minden, ami vagy, elfér egy szappanbuborékban. És én tovafújom, el, a tenger fölé, ahol a horizonton a hullámok és a felhők eggyé olvadnak. Jobb lesz neked ott. Jobb az egységben, ahol ezer kar ölel egy helyett, ahol a feléd sugárzó szeretet talán még a te sebeidet is képes begyógyítani. Szeretném hinni, hogy egy jobb helyre küldtelek. Ahol jobban, többen, máshogy fognak szeretni, és talán végre te is megtanulod a szó súlyát, még ha magányos, sötét foltként éktelenkedsz is a végtelen krémszínű horizontján.

Sosem felejtem el az ajkaid közül szivárgó savat. Sosem felejtem el az ujjaid a hajamban. Gyönyörű befejezése voltál egy tiltott mesének… Üres és kegyetlen tüske az egyik betört körmöm alatt.

JBV

 

Blink it away, love

Baby, death must mean something. You say that life’s just a sequence of mismatched links and I can’t help but wonder, is that all there is? Because there must be something more. Something bigger, better, more complex than just a random sequence of sadness and heartache. Can you feel it? Can you feel my pulse under the warm, scarred skin of my wrists when you touch me ever so gently? Can you feel me breathe in?  Can you feel my breath tickling your skin when I exhale? Do you ever wonder how much longer the magic will last? Do you ever wonder if love’s truly a losing game?

Baby, do you ever not think of death and heartache? Do you ever see anything but funerals and sad goodbyes when you look at the people on the streets, passing by your window in the wake of the night?

Baby, we’re bound to grieve. There’s so much to mourn and so little to celebrate. Because life’s a losing game and we both know that it’s not something we get to choose.

Baby, I’m sad. I’m so sad and so lost and I’m grieving. I didn’t even realise I was, not until now, not until this moment. But he’s dead. He’s dead and he’s not coming back; only in my dreams, my nightmares that come to me in the middle of the day. It’s all in my head, I know it is. But I’m not ready to let go, I just can’t erase the picture of his dead body from my mind. That day, I saw Death. I looked it in the eyes and saw nothing but cold, empty, infinite agony. I saw a useless machine, a broken toy, some cold flesh and rigid muscles because that is all that’s left after the soul departs. I was the one to close his eyes. To lay him to sleep. A sleep that he’s never gonna wake from, a sleep that may not ever be disturbed. I buried him under an apple tree. Because apple is the symbol of rebirth, the fruit of the divine.

But death, my recollection of death, wasn’t buried that day along with him. It lives on with every breath I take, with every second that passes me by. And it’s suffocating me, pushing me under the surface of an ocean that’s dark and dead. Nothing lives there. Nothing, but the silence that wraps itself around me and chokes me every time I’m left alone with my memories. Death has never left me.

And I wish there would be something you could do.

JBV

Anything you like, anything you like~

Conflicting emotions. Tell me, tell me, how could I ever look at you without wincing again? Tell me, how could I bear your presence without the need for you to hold me like you did in that dream? How can I hate you and… not hate you at the same time? Oh, I really can’t, can I? I just need to make up my mind but you sure don’t make it easy for me.

I want to gut you. Throw a blood bath, a mental party, I want to hurt you in so many different ways. And then there’s another me who’s alway been slightly interested in you and your twisted ways. You tore me into shreds, you know.

So here you are. Just pick me up again. Just let me dream until I find something else to dream about. Watch over me until I get bored, touch me with your ice-cold hands, make it hurt, make it hurt. I get so insane when it comes to you. I get so fucking insane.

Nobody knows who you are. Nobody knows we’ve ever even met. Silence.

JBV

Tribute to the most wonderful people ever

Időnként a veszteségek árnyékába elfelejtjük, mennyi mindent köszönhetünk bizonyos embereknek. Annyira bekebelez az önsajnálat és a fájdalom, hogy észre sem vesszük, mennyi áldozatot hoznak értünk azok, akiknek fontosak vagyunk. Apró gesztusokat tesztnek, rád áldozzák az idejüket, azon igyekeznek, hogy kitöltsék a keletkezett űrt. És emellett gyakran szó nélkül megyünk el, hiszen természetes. Nos… rá kellett jönnöm, hogy nem az. Rá kellett jönnöm, mennyi mindent kaptam az elmúlt pár nap alatt, hogy mennyi időt és energiát áldoztak rám bizonyos emberek, és ezt szeretném nekik megköszönni. Egy kicsit elviselhetőbbé tettetek mindent.

One

Szeretem, hogy sosem kérdezel sokat. Hogy nem kell beszélnem semmiről, amiről nem akarok, hogy éjjel leülhetünk a mólóra, hogy denevéreket nézzünk a Parlament felett, és nekem meg sem kell szólalnom, ha nem akarok. Ülhetünk csöndben, akár percekig, akár órákig, te mégsem állsz fel és nézel érdekesebb elfoglaltság után. Azt is csendesen mosolyogva tűröd, mikor mindenféle banális butaságról monologizálok, csak hogy eltereljem a figyelmem. Fogorvos, filmek, sosem volt helyek… ilyenkor egy kicsit megszűnik a valóság. Pár percre minden elszáll, megteremtve azt az illúziót, hogy a dolgok teljesen és tökéletesen rendben vannak. Melletted szépeket álmodom.

Two

Te már kicsit erőszakosabb vagy kérdések terén, de tudod, mikor kell abbahagyni. Mikor jön el az a töréspont, mikor már nincs mit mondanom. Egyelőre nem. Még nem. Idő kell ahhoz, hogy összeszedetten tudjak beszélni olyan dolgokról, amik apró darabkákra törnek; ezt már te is kezded megérteni. Csukott szemmel pörgünk a vízparton, kezem a kezedben, a fejem valahol máshol. És te megtartasz. Mindig, mindig megtartasz. Magadhoz ölelsz, hosszan és csendben, és én úgy bújok hozzád, mint egy kislány. Jól esik, hogy valakihez ilyen közel lehetek. Jól esik, hogy kérnem sem kell, te mégis mindent a lábam elé raksz. Rám mosolyogsz a sushid fölött; elfelezzük az utolsó gyömbért. Japán cseresznyetea gőze színezi meg a pillanatokat, amíg el nem alszol mellettem.

Three

Azt hittem, a te szótáradban nem szerepel a gyengédség. Hogy veled csak csipkelődni lehet, meg pofozkodni, de mindezt valahogy finoman, szeretettel. Ütöttél már meg teljes erővel, ahogy én is téged. Utáltalak már azért, amiket mondtál, ahogy te is engem. De mindezek alatt biztosan tudtam, hogy szeretsz. Hogy szeretlek. Már az elejétől, az első mosolytól, az első pofontól kezdve. Veled egyszerűen  csak nem kell, nem lehet kimondani azt  a bizonyos szót.
Ha szomorú voltam, általában csak megböktél vagy vicces arcot vágtál, hogy eltereld a figyelmem a problémáimról, és én belementem a játékba. Most… most azonban te is láttad, hogy valami megváltozott. Hogy nem lesz elég kiölteni a nyelved vagy tréfásan vállba bokszolnod ahhoz, hogy eltereld a gondolataim, így olyat csináltál, amit korábban még soha. Valamit, amire nem hittem, hogy képes vagy. Egy óvatlan pillanatban odahajoltál hozzám, átkaroltál, az öledbe húztál, és olyan gyengéden öleltél, mint még alig néhányan. Az ölelés pedig percekig tartott. Egymás után suhantak el mellettünk a megállók, de te nem engedtél el. A fejemnek támasztottad a homlokod és kitartóan, csendesen vontál magadhoz, annyira figyelmesen, hogy alig hittem, tényleg te vagy az. Nem engedtél el, amíg én ki nem bontakoztam az ölelésedből. Már rég leszálltunk a metróról, az aluljáróban álltunk, és bámultak az emberek… Téged ez sem érdekelt. Csak öleltél, öleltél és öleltél addig, amíg el nem csendesedett bennem valami. Megpróbálhatnám megfogalmazni, mit éreztem akkor, de csúfos kudarcot vallanék. Annyi viszont biztos, hogy visszaadtál egy kicsit abból az egyensúlyból, amit elvettek tőlem az utóbbi napok. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyen fontos vagyok neked. Köszönöm.

JBV

kiss me hard before you go

Tudom, mostanában amúgy sem blogoltam keveset, de úgy érzem, mostantól talán egy kicsit még sűrűbben fogok. Miért? Azért, mert tudom, hogy ez az egyetlen út, ahogy eljuttathatom hozzád a gondolataimat, anélkül, hogy megsérteném az egyezséget. Jobb lenne, ha én is bekukkanthatnék időnként a gondolataidba, még ha írott formában is, de fura lenne ha arra kérnélek, hogy kezdj el blogolni miattam. Azt hiszem, egyelőre meg kell elégednem ennyivel.

Ez a pár hét vagy hónap egyébként is a bizalom próbája lesz. A beléd vetett bizalmamé; hogy meggyógyulsz, hogy nem feledkezel meg rólam, hogy tényleg visszajössz, ha elérkezett az idő. Azt pedig már csak remélni tudom, hogy ez az előtt történik, mielőtt elköltözöm az országból. Szeretnék még veled nevetni, ugyanúgy, mint régen, mielőtt mennem kell. Szeretném, ha addigra minden megoldódna, legjobban mégis azt szeretném, ha addigra engem is megtalálna a tündérkeresztanyám és velem jönnél. Hiszem, hogy lehetséges. Hiszem, mert ami két ember között romlik el, azt mindig meg lehet javítani. Van, hogy nem egy pillanat alatt, de meg lehet. (Klikk: http://legjobbak.me/wp-content/uploads/2012/07/523709_451949981503705_289516756_n.jpg )

De ez az idő nem csak az én hitem próbája lesz, hanem a tiedé is. Bíznod kell benne, hogy várlak, nem szabad elfelejtened, hogy szeretlek, és emlékezned kell rá, hogy vissza akarsz jönni. Meg kell őrizned magadban azt, amit nekem mondtál. Hogy ez még nem a vége. Hogy mellettem van a helyed. Meg kell őrizned, és hinned is kell benne, és dolgoznod érte, hogy a szavak tényleg valósággá váljanak. Remélem, tényleg akarod. Bízom benne, hogy komolyan gondoltál minden szót. Bízom benne, hogy egy nap minden előzmény nélkül betoppansz és azt mondod, itt az idő. Szeretném.

Addig is, írni fogok neked. Talán nem minden nap, talán idővel ritkábban, de mindig őszinte hittel és bizalommal. Soha, egy pillanatra sem fogsz kevésbé hiányozni, mint ebben a pillanatban. És addig, ameddig újra nem találkozunk, írni fogok neked. Azok a bejegyzések, amik kizárólag neked szólnak, azzal a jelszóval lesznek védve, amit ma leírtam neked. Ha szeretnéd, bármikor elolvashatod őket. Csak te és senki más.

Gyógyulj meg és gyere vissza. Hiszek benned.

JBV