Ten Thousand Saints

The fuck have you done to me? What the fuck have you done to me, baby? Standing on a balcony, hands shaking, with a fag between my fingers and smoke oozing out from between my lips. That’s how you have me each time you’re the same kind and caring person that somehow took a liking to the sad trainwreck of a person I was two years ago. Whenever it got too bad to handle you were there to whisper sweet nothings into the night. And you fucked them over, you fucked your best friends over just to hold my hand and kiss me whenever I needed a friend. You kissed me on the very same floor she used to sit, crying over my lack of affection, you kissed me on her very own – and rather ugly – couch.

You made out with me with her just a room away from us, you kissed me like you fucking meant it and took me out on dates that weren’t supposed to mean anything but kind of did, nontheless. And I just can’t wrap my head around it. Why would you even care, what have I given to you, who I am to deserve that kind of attention? Your love. Your gentleness.

In a city of a thousand sinners you were the only unstained, unspoiled globe of light and yet, you were ready to get your hands dirty for me. To lie and deceive, to betray and sell out those who held you dear. Just to keep me afloat, inches beyond the surface, without an inch of regret. You would get shitfaced when I wanted you to, you would hold me close and guide my hands under the ruffles of your skirt without even a moment of hesitation. And the punchline is? You don’t even like girls. You don’t, but when you’re with me, you say you feel like you should. Like you’re supposed to be with me, like you’re the odd piece out that would complete my jumble of a puzzle.

And sometimes, just sometimes, I kind of think you are. I can find no words to express how precious and delicate you are. How much I fucking love you to bits and pieces but in all the wrong ways. Because ours is a love without a spark, but a love that’s true and deep, nontheless.

It just kind of clicks, you know? Our dispassionate cluster of a love that’s far too deep and far too shallow at the same time. We’re not lovers; at times, we’re hardly even friends.

But that’s how we work; we’re both ruled by fleeting fancies, emotions that come and go on a whim, periods of long, dark agony, episodes that are grey and solid (kind of like chewing on asphalt; they leave you aching from within), and days that are just perfect and happy and so fucking fluffy that you could drown in the ruffles of our pretty pink blotch of positivity.

You, baby, are my gateway to a world that gravitates around me and me only. Well, okay, and you, yeah? You’re the only girl worthy enough for me to crown her my queen. But still, I will never, ever, love you enough to make your care worthwile. Will you still let your soul pay the price for loving one of the Thousand Sinners?

‘Cause baby, you should run.

JBV

Space

Ne ölelj meg. Csak ma ne. Elfárasztottak azok a kedves, ismerős hazugságok, amelyekkel a vacsorát tálaltad. Rést akarok. Rést, magam és a világ között, üres teret, csendet és narancssárga fényt a hajnali dérben fürdő mezők fölött. Savat hányok attól, ahogy egymás kezébe kapaszkodnak az újabb és újabb teljesen azonosnak tűnő napok. Felfordul a gyomrom a semmitől, ami mindent betölt. Színtelen, szagtalan, íztelen papírlapokat rágnak el a fogaink; királyi lakomának tűnik ebben végeláthatatlan vákuumban.

A képek mára csak képek lettek. A világból kivesztek a színek. Talán óvatlan voltam. Talán túl mélyre merültem a létezés tengerébe, aztán csak úgy beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a fejemre zúduló víz lemosson rólam mindent. Hogy magával vigye a szépet, a teljest, a töröttet és a fájdalmast, hogy elmosson minden nyomot, amit az élet hagyott maga után.

Rég nem sírtam már úgy igazán. Újonnan nincs miért, csak az üresség miatt. Üres és tökéletes minden, azt hiszem. Olyan életem van, amilyet a szüleim mindig is szerettek volna nekem.

Álmaimban lemerülök a tengerbe és egyre csak az aljzat felé úszom. Odalent nincs más, csak csendes feketeség, a nyomás pedig minden pillanattal nő, fájdalmas erővel préselve össze a bordáimat. Csak ilyenkor érzem, hogy élek, úgy igazán.

Egyszer azt olvastam, hogy az egyetlen igaz érzés a fájdalom. Hogy a többi mind csak hormonok és elektromos impulzusok tömkelege az agyban, tévképzet, illúzió. Azt hiszem, a lelkünk csak fájni van. És ha egyszer a fájdalom is kiürül… Mi marad az életből, ha elfogynak a sorok? Ha a könyv lapjai üresen peregnek tovább az unott olvasó ujjai között, és lassan minden lélekbe beeszi magát a teljes, tökéletes és szavakkal körülírhatatlan hiány? Vajon megszűnik létezni valami, ha lassan elszivárog a tartalma? Vajon annyit ér egy pohár, amennyit beletöltöttek?

Csukott szemmel állok a zuhany alatt. A vízsugár az arcomba csap, égeti, marja a szemem. Üresen, gondolatok nélkül kavarogja be magát a fürdőszobában terjengő gőzbe a valóság. Nem nézek le. Nem lehet. A bokámnál színek csorognak, hogy aztán örvénybe vegyülve még utoljára megvillanhasson rajtuk a halkan zizegő neoncső fénye, mielőtt elnyeli őket a lefolyó.

JBV

English Autumn Magic

Nem tudom, azért találom-e ilyen elképesztően gyönyörűnek az őszt, mert egy olyan országot tekintek az otthonomnak, ahol az ősz maga az érzés, ahol minden, a levegő, a hajnalonta leszálló, fehér köd, a természet, az évszázados fák részben, vagy egészen azért léteznek, hogy ezt a beteljesülést elérjék, de talán ez nem is fontos. Bármi is volt a cél a csoda mögött, ősszel tényleg, teljes egészében beteljesül az élet. Összeérik minden szín és illat, a levegő sűrű lesz a lehulló, aranyban égő levelek párájával, az ágakról csüngő almákon kristályként fénylő cseppeket hagy a harmat. És a táj… Northamptonshire, és azok a dombok, melyek ezer lángoló színben ölelik a szelíd völgyeket! Évszázados történelem szunnyad az avarban, tábortüzek és énekek, altatók, fáklyák lángja, könnyű tündértalpak nyomai a fűben. Minden él és lélegzik, és emlékezik. A fák nem felejtik el a törzseik alatt szendergő vándorokat, a lovagokat, kiknek páncéljain meg-megcsillantak az alkonyat előtti utolsó, őszi napsugarak, a tisztásokon rakott tüzeket, melyek felett sercegve sültek az elejtett erdei állatok. A dombok emlékeznek még Viktória királynőre, és az ő udvarára, a nemesekre az almafák alatt, a krinolinos hölgyekre és a csókokra, melyek az őrület mérgével ették be magukat a szerelmesek szívébe. És most, a lehulló levelek rám emlékeznek. Rám, a nedves aszfaltra, az esőcseppekre, amik átáztatták élénkarany széleiket. Látnak, ahogy odalépek a zöldséges standhoz és kiválogatom a legszebbeket az ázott almák közül, majd kiveszek néhány fürtöt abból a ládából, amibe a dércsípte szőlőt pakolták.

Belélegzem az őszi levegőt. Be, lassan, kiélvezve minden pillanatát, hiszen, ahogy megtölt a varázs, újabb és újabb emlékvirágok nyílnak az elmémben. Nincs is szebb az én gyönyörű Angliámnál. Nincs szebb az aranyban úszó domboknál és az évszázados fáknál, melyek ágai óvón kinyújtott karokként védik a völgyeket. Nincs szebb az alkonyatoknál, mikor az erdő felett lassan lebukik a nap, s ebben a pár átmeneti percben mindent betölt a lángszínű ősz. Nincs szebb a ködös estéknél és a parázsként izzó hajnaloknál, mikor a narancssárga pára lassan gomolyogva nyúlik el a fű fölött. Nincs szebb az ódon utcalámpáknál, a Mindszentekre növekvő dísztököknél, az eső áztatta macskaköveknél, a harmattal pettyezett almáknál, a dércsípte szőlőfürtöknél, a végtelenül elnyúló domboknál és lankáknál, az apró boszorkánykunyhóknál, melyek girbe-gurba kéményeiből rég elfeledett varázslatként gomolyog elő a kandallóban pattogó rönkök sűrű, szürke füstje. Nincs szebb Angliánál, akivel lángoló, pattogó, füstös, esős, vörös-arany szerelembe esett az ősz; Angliánál, aki mindnyájunkat hasonlóképpen szeret.

JBV

Protected: Rohanj, ne félj, hátha majd nem látja senki, csak én…

This content is password protected. To view it please enter your password below:

Password:

The one with the nerdy glasses

Dirty feet. Blood. Your hand on my shoulder. Rectangular glasses with black frame. A single poster. Green pen. Sweets. Your bed. Getting comfy with someone else. Cruel glances. Clothes. Clothes all over the place. Narrow steps. Hight. White walls. Daybreak. Wishes. Pecks. I hate you. Slow, measured speech. Long eyelashes. Dehydration. Hydration. Smoky make-up. Swollen lips. Black pants. I still hate you. Brown. Don’t just sit there! Tension. Broad shoulders. Thoughts running wild. Silky strands. Ink-black shine. Don’t bite your lips when you look at me! I hate you so much. Non-smoking. The smell of cigarettes. Windows open. You, ripping the door open. You don’t wanna see me like this, trust me. Tear me into pieces. And so you would. Someone’s hand on your shoulder. She’s holding you back. Dark irises. Dilated pupils. You’re hammered. And furious. You’re gripping my shoulder. I lean against you for balance. I. Hate. You.

God, I really need to sleep, like, so, so, so badly. Just leave me alone already.

JBV

Those words whispered into my mouth

Megdöbbent, milyen hatással vagy rám. Csak meglátlak és a szívem kihagy egy ütemet, elbújok, megpróbálok láthatatlanná válni. Nem kellene így éreznem. Soha nem kellett volna, de most már végképp nem. Vajon hányszor kell, hogy a földhöz vágjanak, amire megtanulom a nekem hasznos dolgokat csodálni? Amíg elfelejtem, milyen, amikor a számba mosolyogsz, vagy amikor a kezemet fogod?

Túl szép dolgokat mondasz valaki olyanhoz képest, aki nem tudja betartani az ígéreteit. Túl büszke vagyok hozzá, hogy fájjon, inkább csak… szerettem volna, ha minden szó igaz. Ha kézen fogsz és körbe forgatsz, mint akkor este, ha az öledbe veszel és megcsókolsz. Most az egyszer következmények nélkül.

Sosem ismertelek és te sem ismertél engem, mégis úgy néztél a szemembe a söröd fölül, mint aki minden titkom tudja. Egy féloldalas mosoly, és már tudtam, hogy tudod. Hogy te tényleg a szavak mögé látsz, csak éppen nem beszélsz sokat; magadban tartod a titkaid, a gondolataid. Egy kicsit én is beléd láttam. Olyan szinten kapcsolódtál akkor hozzám, ahogyan csak hónapok után szabadott volna. Túl sok minden tudtunk egymásról, túl sok mindent olvastunk ki egyetlen gesztusból vagy egy kósza mosolyból. Véletlenül érintettél meg újra és újra, és én véletlenül hagytam, hogy az érintés a kelleténél egy pillanattal tovább tartson. Annyira áthevült az arcom, hogy csak remélni tudtam, az alapozó nem enged elpirulni. Fura játékot játszottunk. Lassú pillantások, mozdulatok, szavak. Nem kellett volna, hogy ennyire simán menjen.

Kíváncsi vagyok, mit éreznél, ha most rám néznél, szemtől szembe. Nem kérdezem, tudom, hogy úgysem válaszolnál. De talán én megtalálnám a választ a szemeidben minden kérdésemre, úgy, mint akkor este. Talán megértenék mindent és talán könnyebb lenne rád nézni. Kevésbé intenzív, kevésbé felkavaró. “Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz?”

Most az egyszer legyen minden rendben. Csak úgy, ok nélkül. Fogyjanak el a koncentrikus körök és találjuk magunkat ott, ahol mindig is kellett volna; egy csendes, egyszerű valóságban.

 

 

JBV

Don’t go

Lehajolsz hozzám. Vizes a hajad, és én beléd kapaszkodok. Két kézzel, hevesen rántalak magam mellé a földre. Hallom, ahogy megadja magát a ruhádban egy cérna. Aranyszínű flitterek pattognak szerteszét a padlón… Pofozni akarlak, rángatni, bántani, amíg nem látom, hogy értem is tudsz sírni. Csipp-csepp… A hajadból csepeg a víz.

Gyöngyöcskék a padlón. Látom magam bennük. Látom, ahogy ujjaim lassan a nyakadra kúsznak… Szeplők, szeplők mindenhol. Oldalra döntöm a fejem. Téged nézlek, pislogás nélkül, a szeplőket az orcáidon, a felrepedt ajkaidból szivárgó vért… Sosem akartalak még ennyire megcsókolni.  Te és én. Te és én, örökké.

Álmodom. Pörgök. És te a kezemet fogod. Kacajok visszhangoznak az ürességben…

Csipp-csepp.

Ennek már rég vége.

JBV

Elliot

Azt kívánom, bárcsak relatív lenne a szerelem. Változó, olyasmi, amit az ember könnyen száműz a fejéből, mondván, hogy “most éhesebb vagyok, nem szerelmesebb”. De a szerelem nem relatív.

A szemébe nézel, csak egyszer, csak egyetlen egy percre, és fejre áll a világ. Minden felszakad, minden eltemetett emlék felszínre tör. Nem tudsz mit mondani. Nem megy. Csak állsz és nézed őt, dermedten, miközben a szíved a kelleténél sokkal gyorsabban zakatol. Miért? Magad sem tudod. Nem kapsz levegőt, az oxigénhiány lassan szétmarcangolja az agyad… Gyilkos tűzben égnek porrá az emlékek.

Még. Csak még egy kicsit. Csak még egy másodpercet szeretnél, mielőtt hátat fordít neked és vége mindennek. Egyetlen egy tört pillanat is elég lenne. Éppen csak annyi, hogy felfogd, egyszer a tiéd volt. Egyetlen rövid napra, egyetlen órára….

Aztán őrjítő robajjal dől romjaiba a világ. Üres, hideg és szürke minden.

11.11

JBV

Kérlek

Kérlek ne nézz ide! Csak most ne. Olyan, mintha látnád a lelkem, és én teljesen meztelen vagyok előtted. Fordulj el, amíg felkapok valamit. Bármit, ami eltakar. Aztán jöhet a műszempilla, a pirosító, a parfüm. És újból kellemes leszek, megnyugtatóan egészséges kinézetű, sőt, talán még egy-két viccet is elsütök majd, hogy azt hihesd, minden rendben van. És valóban, hogy is lehetne fars bármi? Mikor megfogod a kezem, majdnem elhiszem, hogy minden seb beforrt. Hogy sosem emeltél kezet rám, én pedig sosem ríkattalak meg szánt szándékkal, széles mosollyal az arcomon.

A vállamra hajtod a fejed… érzem, hogy hullámzik a mellkasod a kötött kardigán alatt. Olyan közel vagyunk és mégis annyira, de annyira távol… Gúsba köt minket a Sors piros fonala, lábfejet lábfejhez, ujjat ujjhoz, szívet szívhez. Csak a lelkünk között húzódó ezüstös ködöt képtelen áttörni az Élet. Sosem leszek teljesen a tiéd, ahogy te sem leszel teljesen az enyém soha. És mégis egymáséi voltunk, vagyunk és leszünk, örökkön örökké…

JBV