You and I

I hate and love you with the same fiery passion. Is that even possible?

JBV

Life these days

JBV

Confessions

‘Sometimes I just get this crazy feeling that for me, it’s all just departures.’  I wish I had the liberty to tell you how much it aches.

‘But hey, I’m staying.’ Your weight on the mattress is creating a little pool of you in the ocean of nowhere.

‘For how long?’ You said you’d never leave – you promised.

‘As long as you fall asleep. As long as you still need me here.’ And I need you here. I don’t want to be alone.

JBV

Heartbeat

For Michael.

JBV

To my long-lost brother

Aviation. Over the world, over the daily routines of so many working and feeling at the command of Nobodaddy, the cruel and restrictive God of Blake. Brother, I tried. I tried so hard to bend my back and take upon my shoulders the weight of trivial everyday matters. But no, I can’t. Not now, not ever, for my great sin is that I cannot be bothered. For me, the weight is the world itself; the lives of so many, their cries, the evil and envious and good-willed actions, the burden of so many souls and fates all bestowed upon me. I anticipated this weight; still easy to lift compared to the everyday struggles of men.

So, no, I’m not dissatisfied. I wouldn’t be, couldn’t be, for I was born in the spirit of a different understanding, for all I stand for is all men should stand for. I’m not lost, I’m just out of sight, somewhere near the gates of Akasha that still lie hidden from me but one day, I know, I’ll get to see all those runes of wisdom carved in their metal. I’ll give you life through the spark that has been embedded into my soul before birth. You will live through me, never far away, and you’ll get to see all those amazing things no one but an anomaly sees.

Yes, I’m just that. An anomaly. No shame in that, you would say, I know, if you could. I know that you would be the only one to look upon me with some kind of understanding, and yes, you would know the secret that makes me stand out so much. I’m something else, fundamentally. What else? I’m afraid that I have no answer to that. But if mankind is the body, I am the soul; if they are the physical, I’m the intellectual. Through thinking, I am. Through feeling, I belong. These are the only ties I have to tie me to this chaotic rush of a life we live. I am nothing more than an idea, a substance, fast to evaporate once the winds change.  You would have been the one to really tie me to a world of materialistic prospects and pleasures, a vial to those fumes spreading in every which direction. And now, since you haven’t gotten a chance to live the life you were supposed to, I have to be just that, too. I have to be the vial and the fume at the same time, something that’s here and there, close and distant, someone down-to-earth and way above the ground, a person of physical aesthetics, strong will and intelligence; and I have to aim higher each time I try and live up to those expectations.

It’s hard, you know. I’m tearing down the boundaries of being human for the sake of becoming someone loveable. Someone you, and everyone else, could love. I want to make you proud. I whole-heartedly do, by all means necessary. I’ll climb the highest mountains, survive any fall, be as savage as I possibly can, biting and clawing my way up to the top of human understanding, honour and treasure the life that has been given to me in your stead.

Sleep sound, Brother.

JBV

Those words whispered into my mouth

Megdöbbent, milyen hatással vagy rám. Csak meglátlak és a szívem kihagy egy ütemet, elbújok, megpróbálok láthatatlanná válni. Nem kellene így éreznem. Soha nem kellett volna, de most már végképp nem. Vajon hányszor kell, hogy a földhöz vágjanak, amire megtanulom a nekem hasznos dolgokat csodálni? Amíg elfelejtem, milyen, amikor a számba mosolyogsz, vagy amikor a kezemet fogod?

Túl szép dolgokat mondasz valaki olyanhoz képest, aki nem tudja betartani az ígéreteit. Túl büszke vagyok hozzá, hogy fájjon, inkább csak… szerettem volna, ha minden szó igaz. Ha kézen fogsz és körbe forgatsz, mint akkor este, ha az öledbe veszel és megcsókolsz. Most az egyszer következmények nélkül.

Sosem ismertelek és te sem ismertél engem, mégis úgy néztél a szemembe a söröd fölül, mint aki minden titkom tudja. Egy féloldalas mosoly, és már tudtam, hogy tudod. Hogy te tényleg a szavak mögé látsz, csak éppen nem beszélsz sokat; magadban tartod a titkaid, a gondolataid. Egy kicsit én is beléd láttam. Olyan szinten kapcsolódtál akkor hozzám, ahogyan csak hónapok után szabadott volna. Túl sok minden tudtunk egymásról, túl sok mindent olvastunk ki egyetlen gesztusból vagy egy kósza mosolyból. Véletlenül érintettél meg újra és újra, és én véletlenül hagytam, hogy az érintés a kelleténél egy pillanattal tovább tartson. Annyira áthevült az arcom, hogy csak remélni tudtam, az alapozó nem enged elpirulni. Fura játékot játszottunk. Lassú pillantások, mozdulatok, szavak. Nem kellett volna, hogy ennyire simán menjen.

Kíváncsi vagyok, mit éreznél, ha most rám néznél, szemtől szembe. Nem kérdezem, tudom, hogy úgysem válaszolnál. De talán én megtalálnám a választ a szemeidben minden kérdésemre, úgy, mint akkor este. Talán megértenék mindent és talán könnyebb lenne rád nézni. Kevésbé intenzív, kevésbé felkavaró. “Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz?”

Most az egyszer legyen minden rendben. Csak úgy, ok nélkül. Fogyjanak el a koncentrikus körök és találjuk magunkat ott, ahol mindig is kellett volna; egy csendes, egyszerű valóságban.

 

 

JBV