Pallid kisses on your temple. Hands. Odes to the vicinity between us. No words have the power to bear this message — to carry us through this battle. I bow to you; humble and ready. Your laugh paints the sky blue. And black. We’re lost but harmless. And these are just pieces, pieces of a puzzle that’s not meant for any of us to solve. Moments of our time, fireworks shooting up into the night sky, colliding lips, the ache, solid moments of silence. And love. That unbounded, mislabelled, limitless love of ours.
Szeretem hallgatni az esőt. Egy kicsit mindig megbont bennem valamit, hogy aztán a keletkezett résen olyan emlékek és érzések szivároghassanak be, melyek talán sosem voltak valósak. Tébolyult kutatás egy sosem íródott levél után; csendesen görnyedek össze az erkélyre állított széken, és figyelem, hogyan játszanak a világ vásznán a kékes fények. Csipp-csepp. Lassan és hidegen tölt meg az őszi levegő. Szikrák robbannak a tüdőm falán. Egy percre mintha emlékeznék rá. Mintha kezek érintenék a derekam, hűvösen, mint az októberi eső, aztán mintha belém marnának. Kék-zöld foltok maradnak utána. Zúzódásokat csókol rám, de mindez csak emlék. Mindez csak eső, hideg árnyalatok és mámorító illatú levegő. Hiszen sosem dobtak az ágyra. Vagy mégis?
Hagyom, hogy darabokra csattanjon az emlék a fejemben, mint az esőcseppek, mikor elérik a járdát. Feloldódnak a mocsokkal, és lassan én is a képzelet és a valóság határára sodródom. Nyári éjszaka, zivatar, szürke, minden szürke. Előttem állsz, és mégis annyira, de annyira távol vagy… Kinyúlok feléd, próbállak elérni, hogy csak egy kicsit közelebb húzhassalak, hogy végre (vagy újból?) leomoljanak közöttünk a falak. Víz csurog a hajamból, végig az orromon, megáll a hegyén, aztán… zuhan, zuhan, zuhan. Csatt. Égrengető erővel visszhangzik a fülemben a csobbanás.
Víz csöpög a felsőmből, a nadrágomból, a szemfesték sötét csíkokban olvad le a szemhéjamról. Forró az arcom, ahogy rád nézek, de belül hideg vagyok. Végtelenül hideg. Részvétlen arckifejezéssel hagyom, hogy elnyeljenek az éjsötét szemeid. Áramlik. Belőlük. A Sötétség. És végre elmosolyodsz. Igen! Egy pillanat sem telik bele, hátam a kőfalnak csattan, amit a koponyám követ. Még! Kábult, féloldalas vigyorral figyellek, miközben az ujjaid a torkomba vájnak. Igen! Ugyanazzal a mosollyal nézel vissza rám. Mint akit magasra repített valamiféle drog, mint aki pokolian, irtózatosan, elmondhatatlanul élvezi. Valahol még tudod, hogy ez rossz, de már nem racionalizálsz. Már az enyém vagy. Már átengedted magad a saját vágyaidnak. Nincs visszaút.
Ajkak ütköznek egymásnak, ezúttal fájdalmas erővel. Aprót sikkantok, ahogy felreped az alsó ajkam, de a hang az ajkaid között reked. Belevigyorogsz a csókba és ha lehet, még egy kicsivel határozottabban szorítasz a falnak. Már. Nincs. Valóság. Újból megcsókolsz, most a véremmel az ajkaidon. Nem igaz, hogy nem tudnék ellenkezni. Tudnék, ha akarnék. De tudom, hogy valahol nagyon, de nagyon mélyen erre van szükséged. Hogy igazából ez vagy. És én? Én mindent megadnék neked, amit csak kívánsz. Kézen fogva pörgünk a legmélyebb mélységek felé, vért kacagunk, tabletták tömik be a sebeinket. Téged. Nem lehet. Fájdalomcsillapító. Nélkül. Túlélni.
Csak egy kicsit. Csak még egy kicsit… Valahol nagyon mélyen már mindketten elvesztünk. Valahol nagyon mélyen már befontak minket egy mérges, sötét növény indái. Kristályfehéren virágzik a jövőnk. És a virágok… egyedül a virágok fénylenek még abban a csillagtalan éjszakában, ahová mindketten tartozunk. Fájdalmas erővel köti gúzsba a szívünk a sors vérvörös fonala. Ba-bumm. Ba-bumm.
De…
Egy ajtó csapódik a hátam mögött, és én kizökkenek a színes képek közül. Újra kék minden, és hideg, és őszi. A cigaretta elaludt a kezemben, az utcán még mindig kopognak az esőcseppek. Szorosabbra húzom magamon a plédet, ahogy összehúzom magam a széken. Az eső mindig megbont bennem valamit.
Hű. Micsoda nyár… Elmondani sem tudom, mi minden történt június eleje óta, csak úgy pörögtek az események, egyik napból a másikba csöppentem és szinte pihenés nélkül élveztem a szabadságot. Azt hiszem, ez egyszerre volt az eddigi legeseményesebb és legjobb nyaram. Na persze nem csak a folyamatos bulik és kiruccanások miatt, de az emberek miatt is, akikkel tölthettem az elmúlt heteket, napokat. Köszönök mindent, a legjobb és a legrosszabb pillanatokat, amiket nekem szereztetek, az összes élményt, még akkor is, ha közülük néhányat nem sorolok a legjobbak közé. Mivel holnap utazom gólyatáborba, ahonnan csak szeptember elején jövök meg, ezzel a szombattal lezárult számomra a nyár. És mint minden jó dolog, ez is egy nagy bummal végződik majd; az életben egy remek bulival (ez már megvolt), a virtuális valóságban pedig egy jó hosszú posttal, amiben megköszönöm a nyaram minden egyes szereplőjének, hogy feledhetetlenné tették az elmúlt három hónapot. Nem fogok mindenkit kiemelni, de ha nem találod magad a sorok között, egy köszönöm akkor is megillet, ezt ne feledd. : )
Blue Jeans
Sokan gondolják azt, hogy csak az igazán szoros ismeretségek értékesek; te megmutattad, hogy ez nem így van. Hogy anélkül is lehet kacagva forogni körbe-körbe a lézerfények alatt, hogy igazán sok időt töltenénk együtt. Te vagy a kivétel minden szabály alól, a másik én, valaki, akivel mindig, mindig csak nevetünk. Ugyanazt gondoljuk és általában ugyanakkor, ugyanúgy. Még külsőre is hasonlítunk, így azt hiszem, a nárcizmus határát súrolja, mikor megcsókolsz. És igazán még ez sem számít, hiszen te és én… a tükörképed vagyok, és te az enyém. Egymásra nézve mindketten csak nevetünk és nevetünk, amíg szúrni nem kezd a tüdőnk. Tied a mosolyom, titokzatos szöszi.
Brown and Crimson
Mindig, mindent megbocsátasz nekem, és én nem tudom, miért. Te vagy az egyetlen ember, akivel szemben bűntudatom van. Akitől úgy érzem, folyamatosan bocsánatot kellene kérnem, és még akkor sem lenne kiegyenlítve a számla. Annyi mindent csináltál már értem, miattam… Magam után rángattalak egy olyan világba, ahová sosem tartoztál igazán, és egy kicsit el is vesztél benne. Láttam a szemeidben, hogy félsz. Láttam, de elnyomtam a gondolatot még egy tablettával, még egy korty pezsgővel… Szeretnék az lenni, akit bennem látsz. Akit látni akartál. Szeretném, ha én lennénk a te záradba illő kulcs, valaki, aki biztonságot és szeretetet nyújt neked, ha szükséged van rá. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy mindig is érdemelted volna.
Egy pillanatig se hidd, hogy nem vagy számomra fontos. Ha tehetném, köréd zárnám a karjaim és megvédenélek mindentől, de mindentől. Tudom, hogy nem így ismersz, már ha ismersz egyáltalán… Sok mindent láttál belőlem, kemény mosolyokat, részvétlen pillantásokat, tablettákat, pezsgős dugókat, pörgést, kezeket a derekad körül… de azt hiszem, sosem engedtelek olyan mélyre, amennyire szerettelek volna. Sosem engedtem igazán, hogy lásd, mennyire fontos vagy nekem. Semmiért sem cserélném el a pillanatokat, amiket veled töltöttem.
White
Merő véletlenségből adtad nekem a legnagyobb ajándékot, amit adhattál, és azt hiszem, te még nem is tudsz róla. Nem tudsz róla, mekkora kincset ajándékoztál nekem a tudtodon kívül, ahogy arról sem, én milyen hálátlan voltam. Remélem, sosem derül ki.
Kitsune
Szeretlek. Egyedül ez számít igazán.
Purple
Senki sem tud úgy hallgatni, ahogy te. Ezer szóval felér pár csendes pillanat, néhány elvétett mozdulat. Zavart nevetés, butuska témák… azok a dolgok, amiknek súlyuk van, meghúzódnak a szavak mögött. Csendesen oldódnak fel a némaságban, elegyedve az esti tájjal. Hátra dőlünk a kopottas faszékeken, palacsintát eszünk, egyetemi teendőkről beszélgetünk, aztán megnézünk egy középszerű filmet; ez a mi terápiánk. Könnyen és gyorsan von ki minden kérdést belőlünk a csönd, minden pillanattal egy kicsit könnyebb nem beszélni. Szeretek veled hallgatni. Szeretem, hogy nem kell beszélnem ahhoz, hogy megérts.
Yellow
Azok közé az emberek közé tartozol, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva évek múltán sem léptek ki az életemből. Nem mindig az előtérben, de mégis folyamatosan itt vagy – ha máshol nem is, a kulisszák mögött biztosan. Csendesen ölelsz, ha senki sem látja, és mosolyogsz, azzal a mindentudó pillantással, ami elől szinte lehetetlen bármit is elrejteni. Te mindig itt vagy nekem, és én mindig itt vagyok neked. Egyszerű képlet. Ha nem akarok egyedül lenni, alhatok melletted, és te ugyanúgy ölelsz, mint évekkel korábban. A kedvemért az egész világot a feje tetejére állítanád. A kedvemért bármit és mindent megtennél. Mindig vigyáztál rám. Köszönöm.
Black
És ha már régóta ismert emberekről van szó… te egy igazán állandó változó vagy a képletben. Valaki, aki mindenkinél jobban ért, hiszen mindenkinél jobban ismer. A bizalom és a szeretet, ami összeköt minket, kiállt minden lehetséges próbát. Örök és nagyon, nagyon fontos helyed van a szívemben. Senki más mellett nem érzem magam annyira könnyűnek és szabadnak, mint melletted. Neked bármit elmondhatok, az oldaladon bárki lehetek. Mindenkinél mélyebben ismersz, így nem is kérdés, hogy valóban önmagamért szeretsz. Szeretem azt az embert, aki melletted leszek. Szeretlek téged mindenért, amit az évek alatt tőled kaptam.
Green
Van valami abban, ahogy hozzám szólsz… Valami határozott, de gyengéd, amitől ösztönösen bízom benned. Három és fél éve, mikor először találkoztunk, ugyanaz a mosoly ült az ajkaidon, mint most, ha meglátsz. Akkoriban még felelőtlenek és fiatalok voltunk, nem ismertünk határokat vagy kötelezettségeket, áthágtunk minden szabályt és nevetve sétáltunk a napfelkeltében. Csodáltál azért, aki vagyok, de sosem estél túlzásokba. Ha kellett, érvényesítetted az akaratod – talán ezt szerettem benned a legjobban. A hosszan elhúzódó vitákat, a játékos birkózást, a döntetleneket. Na meg a csintalan mosolyod, amitől egy pillanatra sem tudtam szabadulni. Veled egyszerre volt végtelenül komolytalan és végtelenül komoly minden; folyamatosan a két véglet között egyensúlyoztunk. Kevés emberben bízom annyira, mint benned, és nagyon, nagyon vigyázok a macidra.
Camelia
Ha tudnád, hogy ezzel a színnel jelöltelek, valószínűleg lecsapnád a fejem. Csak a fekete, a fehér és a piros – az örök szerkesztőelv, ha öltözködésről van szó. Szeretem az ilyen apró rigolyáid, megmosolyogtat, mennyire ragaszkodsz dolgokhoz. Az pedig igazán büszkévé tesz, mikor rá tudlak venni, hogy megszegd a saját szabályaid. Feles feles után, csókok, fekete combfix. Te vagy az egyetlen, aki igazán össze tudná törni a szívem, ha lennék olyan buta, hogy beléd szeressek. Így könnyebb minden. Féloldalasan mosolyogni egymásra, kézen fogva sétálgatni a Városligetben, bizonytalan öleléseket váltani… minden. Könnyebben fogadom azt is, mikor megfogsz és nekicsapsz valaminek, durván mögém lépsz, az ujjaid a derekamba vájnak… Sosem a gyengédségedről voltál híres, és én mindennél jobban élveztem azt az érzelmi szado-mazo játékot, ami kettőnk között folyt. Üss, fogadd az ütést, állj föl, üss újra; veled erről szólt minden pár héttel ezelőttig. Percekig a karjaidban tartottál, finoman, egyetlen szó nélkül, és én éreztem, hogy ez most nagyon más. Más, mint eddig bármi. Tiszta szeretet. Sosem hittem volna, hogy ilyen mélyen kötődsz hozzám.
Burning red
Neked annyi, de annyi mindent mondanék… Először is talán megköszönném ezt a csodálatos nyarat, hiszen abban, hogy így sikerült, neked óriási részed volt. Alig volt nap, hogy ne lettünk volna együtt legalább csak egy-két órát, aminek eredményeképp ha elköszönünk, azonnal hiányozni kezdesz. Nem tudtam, hogy tudok ilyen szorosan kötődni bárkihez is. Persze, volt már fontos számomra más is, de hogy minden (második) nap lássam… na azt nem. Kellett egy kis szabadság, pár nap, amikor magamra fókuszálhatok. Veled szó sincs erről. Legszívesebben minden nap melletted ébrednék, mint például ma. Lustán és fáradtan, fültől fülig érő mosollyal. Szeretem, hogy veled sosem kell sietni. Sietni, vagy tettetni vagy bármi olyan dolgot csinálni, ami általában még a legjobb kapcsolatoknak is velejárója. Veled bóklászhatunk órákat a városban csak úgy, hogy aztán beüljünk valahova vacsorázni, beszélgessünk, nevetgéljünk, kézen fogva hazasétáljunk… Veled egy kicsit mindig megáll az idő. Kiszakadunk a mindennapi rohanásból, lecsendesedik minden. Veled lehetek bárhol, mindig biztonságban vagyok. A strandon, a japán étteremben, az ágyamban, egy lépcsőn… Egyszerűen csak átölelsz, és a fülembe súgod, hogy szeretsz. És én elhiszem. Neked valóban elhiszem.
Mikor felébredsz, megpaskolod magad mellett a kórházi ágyat, jelezve, hogy feküdjek oda. Hirtelen megdobban a szívem. Szürreális jelenet, mint a szikrák, amiket már te is érzel. Apró villanás, fehér fény, pattanó hang. Elektromos feszültségként cikázik közöttünk… valami. Valami megfoghatatlan, nyugodt, gyengéd és szeretetteljes, ami igazán csodálatossá tette számomra az elmúlt két hónapot. Biztonságban tartottál, amikor senki más. Mindig, mindig ott voltál nekem. Szeretlek.
Hosszú idő óta először őszintén kijelenthetem; boldog vagyok. : )
Megdöbbent, milyen hatással vagy rám. Csak meglátlak és a szívem kihagy egy ütemet, elbújok, megpróbálok láthatatlanná válni. Nem kellene így éreznem. Soha nem kellett volna, de most már végképp nem. Vajon hányszor kell, hogy a földhöz vágjanak, amire megtanulom a nekem hasznos dolgokat csodálni? Amíg elfelejtem, milyen, amikor a számba mosolyogsz, vagy amikor a kezemet fogod?
Túl szép dolgokat mondasz valaki olyanhoz képest, aki nem tudja betartani az ígéreteit. Túl büszke vagyok hozzá, hogy fájjon, inkább csak… szerettem volna, ha minden szó igaz. Ha kézen fogsz és körbe forgatsz, mint akkor este, ha az öledbe veszel és megcsókolsz. Most az egyszer következmények nélkül.
Sosem ismertelek és te sem ismertél engem, mégis úgy néztél a szemembe a söröd fölül, mint aki minden titkom tudja. Egy féloldalas mosoly, és már tudtam, hogy tudod. Hogy te tényleg a szavak mögé látsz, csak éppen nem beszélsz sokat; magadban tartod a titkaid, a gondolataid. Egy kicsit én is beléd láttam. Olyan szinten kapcsolódtál akkor hozzám, ahogyan csak hónapok után szabadott volna. Túl sok minden tudtunk egymásról, túl sok mindent olvastunk ki egyetlen gesztusból vagy egy kósza mosolyból. Véletlenül érintettél meg újra és újra, és én véletlenül hagytam, hogy az érintés a kelleténél egy pillanattal tovább tartson. Annyira áthevült az arcom, hogy csak remélni tudtam, az alapozó nem enged elpirulni. Fura játékot játszottunk. Lassú pillantások, mozdulatok, szavak. Nem kellett volna, hogy ennyire simán menjen.
Kíváncsi vagyok, mit éreznél, ha most rám néznél, szemtől szembe. Nem kérdezem, tudom, hogy úgysem válaszolnál. De talán én megtalálnám a választ a szemeidben minden kérdésemre, úgy, mint akkor este. Talán megértenék mindent és talán könnyebb lenne rád nézni. Kevésbé intenzív, kevésbé felkavaró. “Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz?”
Most az egyszer legyen minden rendben. Csak úgy, ok nélkül. Fogyjanak el a koncentrikus körök és találjuk magunkat ott, ahol mindig is kellett volna; egy csendes, egyszerű valóságban.
Az alsó rakparton ülök, és nézem, hogy csillámlanak a Duna vizén a kora hajnali fények. Egyik hullámtól a másikig szaladnak, egymást kergetve, aztán összekapaszkodnak, körtáncot járva egy-egy csobbanás körül. Alszik a város. Minden olyan csendes, olyan idilli, mintha a világ beledermedt volna egyetlen gyönyörű, tökéletes pillanatba. Ilyenkor jövök rá, milyen csodálatos is a világ. Milyen elképzelhetetlenül szép ez a hely, főleg nélkülünk, emberek nélkül, akik pestisként özönlik el ezt a Paradicsomot.
Ebben a pillanatban egy kicsit mindenhol ott vagyok. A vízben, a horizontra kúszó rózsaszín sávban, a kellemesen hűvös levegőben… Minden az enyém. Minden én vagyok. Én vagyok minden. Hát ilyen lenne a kiteljesedés…?
Hajnalban valahogy mindig sokkal közelebb érzem magam a természethez. Minden más a háttérbe húzódik, távolságot tart, csak én billegek a hajnali fények peremén. Üres elmével szívom magamba a varázst. Merthogy ilyenkor nem kell gondolkodni. Ilyenkor érezni kell. Elfelejteni az arcodra tapadt csillámport, az elfolyt szemfestéket, a törött harisnyakötőt, a fejedben lüktető, tompa fájdalmat, és az űrt, amit a mellkasodban érzel. Ilyenkor nem számít, ki vagy. Nem számít, mi volt. Nem kell emlékezned, ha nem akarsz. A hajnali fények kimosnak a mellkasodból minden szennyet, minden fájdalmat és minden megbánást, amíg végül nem érzel mást, csak a tiszta, melengető ragyogást a bőrödön és a lelkedben. Ilyenkor az lehetsz, aki igazán lennél. Aki lehetnél, ha az élet csupa hajnal lenne, nappalok, éjszakák és alkonyok nélkül.
Ilyenkor még te sem hiányzol. Egész vagyok. Sértetlen.
De ha teljesen feljön a Nap… Kíváncsi vagyok, mit csinálsz most. Valahol közel vagy, és mégis végtelenül távol. A napsugarak egyenként szöknek be a szobád ablakán, hogy végigtáncoljanak a tincseiden és csókokat nyomjanak az arcodra, míg te békésen alszol. Talán álmodban te is tudod, hogy ott vagyok minden egyes napsugárban. Hogy rád gondolok, miközben a Duna felett lassan felkel a Nap…
[a képre kattintva el tudjátok érni a teljes méretű verziót :]
Rózsaszín kristálygúla pörög a csúcsán, üvege ezerfelé szórja a korai tavasz melengető fényét. Szürreális. Mindenhol rózsaszín, a vattacukor színe, mintha csak valaki beborította volna vele a szobát. Az asztalra fektetett kezeimen nyugtatom az állam és félig behunyt szemmel figyelem, ahogy negyedjére, örödjére, huszadjára, ezredjére is megpördül a gúla.
Imbolyog, a fénye ingatag, mint ezernyi mécsesé a láp szélén ősszel, s hirtelen koppan. Deja vu. Pislantok.
A gúla pörög, pörög, a kristály millió rózsaszínnel csillámlik végig a lelkem, és tudom, ha akarom, de igazán, igazán akarom, ott is marad. Ott maradsz velem, kristálygúlába zárt királylány.
Bársonyos este borul a tájra, mint már annyiszor ezelőtt, mi mégis tudjuk, hogy most valami nagyon, nagyon más lesz.
Nevetve öltöztetjük egymást jelmezbe, írjuk fekete tintával a lélek kanjiait a másik bőrére, kortyolunk bele az tiszta halhatatlanságot tartalmazó üvegbe. Nem célunk, hogy ma este tiszta maradjon a tudatunk. Néha esélyt kell adnunk magunknak a kötetlen, gátlások nélküli szórakozásra.
Csillagok ragyognak az égen, s mi a szórakozóhely előtt állunk. Jelmezbe öltözött emberek sora ontja márkás parfümök nehéz illatát, vérvörös ajkak alól ezüstös metszőfogak villannak ki, néhol csillámmal behintett szárnyak ragyognak az utcalámpák bágyadt fénye alatt. Lassan forog a Föld, s mi már előre tudjuk; ez a mi esténk lesz.
Gyönyörű, mosolygó arcok; mindegyiken végigsimítok, némelyikre egy apró puszit is lehelek, egészen addig, míg meg nem látom a fiút, akit kerestem. Már meg sem lepődöm rajta, milyen gyönyörű; egyáltalán lehet bárki is csúnya olyan átható almazöld szemekkel? Lassan egy forró ölelésben olvadunk össze, s elég egyetlen pillantást vetnem rá, máris tudom, hogy a mai este nem csak a miénk; az övé is.
A zene nehéz ritmusa dübörög, a szemünk időnként összevillant, amint tánc közben óvatosan súroljuk a másik testét. Nemsoká csatlakozik hozzánk az egyik legszebb szőke fiú, akihez eddigi életem folyamán szerencsém volt. Egy szó sem hangzik el; a tettek beszélnek. Ők ketten lassan egy finom csókban olvadnak össze, én pedig mosolyogva babrálom a hajukat. Bár egymást kergetik a fejemben a gondolatok, mégis azt szeretném, hogy számukra is olyan kellemes legyen ez a pár pillanat, amilyen remekül én érzem magam. Boldog voltam? Talán.
Óvatos puszik, finom mozdulatok; én nem kérek többet, s ők ezt tiszteletben tartják. Nem kell csoda a boldogsághoz.
A fülkéből dől a füst, mi mégis a wc tetején nyomorgunk, lassan elfüstölve az első doboz cigarettát. Titkok száguldanak át a szinte tapintható füstködön, egymás arcát is alig látjuk; talán félnénk is a másikra nézni; néhány dolgot azt hiszem jobb lett volna, ha kimondatlanul hagyunk. Ujjaink lassan összekulcsolódnak egy baráti kézfogásban, s általam eddig alig ismert melegség cikázik át egyikünkből a másikunkba. Egy barát a bajban mindennél többet ér. A friend in need is a friend indeed.
Egy páva a színpadon, s mi a bukott angyal múmiájával szinte könnyezünk a nevetéstől. Kacajunk átgyönyözik a tömegen, s mi sem tudjuk, mennyire valóságos az, amit látni vélünk. Azt hiszem mindenki kételkedik benne, hogy valóságos, amit ekkor lát.
Egy kis egyedüllétre vágyva indulok a mosdó felé, de hirtelen egy alak villan elém. Incubus. Féltem a találkozástól. Próbáljuk; nem jönnek a szavak, s a szavak helyét csak valami száraz elkeseredettség képes átvenni. Annyira szerettem volna, ha kellemes lesz… annyira szerettem volna, ha más lesz. De a borostyán szemek csapdába csalnak és lassan gyöngyök hullanak a földre. Az én gyöngyeim. Szeretném megállítani őket, de nevetségesen gyenge a próbálkozás; még arra sem vagyok képes, hogy magamat távoltartsam attól a fura, egykoron mindennél édesebb gyönyörtől, amit a puha bársonnyal bevont álmok nyújtanak, ahogy a sajátjaimhoz simulnak.
Egyetlen szó pengeként hasítja át a keserűséggel terhes levegőt. Aztán a szó ikertestvére is megérkezik, s valahol a keserűség mélyén delejes boldogság gyöngyözik fel. Egy pillanat alatt lesz semmivé a múlt, s szinte az a tévképzetem támad, hogy még mindig a márciusi levegő áramlik a tüdőmbe, amint egy homályos alak mellett Budapestet szemlélem a tetőről.
Gyöngyök, gyöngyök és újabb gyöngyök hullanak a padlóra. Az idő kínos lassúsággal csordogál, s szilánkjai mély, talán gyógyíthatatlan sebeket szakítanak belénk. A fájdalom mélyebb a szégyennél.
Újra a füstös fülke, s baráti ölelések tucatjai; úgy érzem, gyóntatnak. Rám fér. Az enyémek közé kulcsolódó ujjak megnyugtatnak, elűzik a kételyeket, megválaszolják a kérdéseket, s ráeszmélek, hogy mindennél hálásabb vagyok a mellettem ülő fiúnak.
Táncolunk, nevetünk, s az idő lassan visszacsorog normális medrébe, ahogy egy gyönyörű nyuszilány is feltűnik, hogy csatlakozzon hozzánk. Már határozottan harmonikusabb minden, s a kalapos lány puha ajkai biztosítanak afelől, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell.
Hangosan csapódó ajtó, szavak töredékei, hazugságok. Életemben először menekülni akartam az incubus elől. Közel hajoltam hozzá és csupán egyetlen dolgot suttogtam a fülébe, mielőtt végleg elnyelt a táncoló tömeg.
A zöldszemű fiú ujjai újra az enyémek közé fonva, míg a nyuszilány puhán ölel. Az utolsó táncnak vége, itt a beszélgetés ideje. Mellettünk ül a kalapos lány, kedvesen mosolyog, ahogy a gyönyörű szőke fiú is letelepszik mellénk. Nevetséges, tudom, de biztonságban érzem magam. Kellemes zsibbadtság árad szét bennem, ahogy a nyuszilány ajkai összefonódnak az enyémekkel; újból gondolatok tucatjai özönlenek el. Lassan keringenek bennem az aznap estéhez kapcsolódó érzések, emlékek, s hirtelen villámként cikázik át rajtam egy gondolat:
Ez tényleg a mi esténk volt.
“Az üres fal, az üres ágy
Csak te voltál, ennyi maradtál
Amit megtudok, olyan lehangoló
Sötét úton jársz, kezedben altató
Hiába kérdezik, a válaszod rövid:
“Köszönöm jól vagyok” – hamisan cseng ez így
Utolsó éjszakánk – itt vagyok veled
Utolsó éjszakánk – újra csak neked
Szellemvilág ahol élsz
A valósag utol ér, utol ér
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó, nem kell beszélni
Szálljunk fel, én is akarom
Így most jó…”
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 