I’m ready to let go but I just don’t want to lose you. I’ve lost you a number of times already, first as a lover, then as a soulmate, and now… if I let go, what will remain of us? It’s as Rihanna said. “You almost wish that you could have all that bad stuff back, So that you could have the good.” I don’t want it to be over – for good or worse, I don’t care. ‘Cause I still remember the promise you made. I want to grow old just to visit the gát 50 years from now and glaze at the stars like we did back then.
I chose to not ever forget you.
If I haven’t stopped loving you up ’til now, I might as well keep loving you as long as it still feels alright. Even if it’s not the ‘in love’ type of love anymore, it’s still a pure, sincere feeling. A feeling that has never once left me, and never once will.
Our worlds have changed so much since we’ve first met… But somehow I can’t stop thinking that those two young fools were us at some point. And I do not regret a single thing. Click for a smile from the past~
Hű. Micsoda nyár… Elmondani sem tudom, mi minden történt június eleje óta, csak úgy pörögtek az események, egyik napból a másikba csöppentem és szinte pihenés nélkül élveztem a szabadságot. Azt hiszem, ez egyszerre volt az eddigi legeseményesebb és legjobb nyaram. Na persze nem csak a folyamatos bulik és kiruccanások miatt, de az emberek miatt is, akikkel tölthettem az elmúlt heteket, napokat. Köszönök mindent, a legjobb és a legrosszabb pillanatokat, amiket nekem szereztetek, az összes élményt, még akkor is, ha közülük néhányat nem sorolok a legjobbak közé. Mivel holnap utazom gólyatáborba, ahonnan csak szeptember elején jövök meg, ezzel a szombattal lezárult számomra a nyár. És mint minden jó dolog, ez is egy nagy bummal végződik majd; az életben egy remek bulival (ez már megvolt), a virtuális valóságban pedig egy jó hosszú posttal, amiben megköszönöm a nyaram minden egyes szereplőjének, hogy feledhetetlenné tették az elmúlt három hónapot. Nem fogok mindenkit kiemelni, de ha nem találod magad a sorok között, egy köszönöm akkor is megillet, ezt ne feledd. : )
Blue Jeans
Sokan gondolják azt, hogy csak az igazán szoros ismeretségek értékesek; te megmutattad, hogy ez nem így van. Hogy anélkül is lehet kacagva forogni körbe-körbe a lézerfények alatt, hogy igazán sok időt töltenénk együtt. Te vagy a kivétel minden szabály alól, a másik én, valaki, akivel mindig, mindig csak nevetünk. Ugyanazt gondoljuk és általában ugyanakkor, ugyanúgy. Még külsőre is hasonlítunk, így azt hiszem, a nárcizmus határát súrolja, mikor megcsókolsz. És igazán még ez sem számít, hiszen te és én… a tükörképed vagyok, és te az enyém. Egymásra nézve mindketten csak nevetünk és nevetünk, amíg szúrni nem kezd a tüdőnk. Tied a mosolyom, titokzatos szöszi.
Brown and Crimson
Mindig, mindent megbocsátasz nekem, és én nem tudom, miért. Te vagy az egyetlen ember, akivel szemben bűntudatom van. Akitől úgy érzem, folyamatosan bocsánatot kellene kérnem, és még akkor sem lenne kiegyenlítve a számla. Annyi mindent csináltál már értem, miattam… Magam után rángattalak egy olyan világba, ahová sosem tartoztál igazán, és egy kicsit el is vesztél benne. Láttam a szemeidben, hogy félsz. Láttam, de elnyomtam a gondolatot még egy tablettával, még egy korty pezsgővel… Szeretnék az lenni, akit bennem látsz. Akit látni akartál. Szeretném, ha én lennénk a te záradba illő kulcs, valaki, aki biztonságot és szeretetet nyújt neked, ha szükséged van rá. Szeretnélek úgy szeretni, ahogy mindig is érdemelted volna.
Egy pillanatig se hidd, hogy nem vagy számomra fontos. Ha tehetném, köréd zárnám a karjaim és megvédenélek mindentől, de mindentől. Tudom, hogy nem így ismersz, már ha ismersz egyáltalán… Sok mindent láttál belőlem, kemény mosolyokat, részvétlen pillantásokat, tablettákat, pezsgős dugókat, pörgést, kezeket a derekad körül… de azt hiszem, sosem engedtelek olyan mélyre, amennyire szerettelek volna. Sosem engedtem igazán, hogy lásd, mennyire fontos vagy nekem. Semmiért sem cserélném el a pillanatokat, amiket veled töltöttem.
White
Merő véletlenségből adtad nekem a legnagyobb ajándékot, amit adhattál, és azt hiszem, te még nem is tudsz róla. Nem tudsz róla, mekkora kincset ajándékoztál nekem a tudtodon kívül, ahogy arról sem, én milyen hálátlan voltam. Remélem, sosem derül ki.
Kitsune
Szeretlek. Egyedül ez számít igazán.
Purple
Senki sem tud úgy hallgatni, ahogy te. Ezer szóval felér pár csendes pillanat, néhány elvétett mozdulat. Zavart nevetés, butuska témák… azok a dolgok, amiknek súlyuk van, meghúzódnak a szavak mögött. Csendesen oldódnak fel a némaságban, elegyedve az esti tájjal. Hátra dőlünk a kopottas faszékeken, palacsintát eszünk, egyetemi teendőkről beszélgetünk, aztán megnézünk egy középszerű filmet; ez a mi terápiánk. Könnyen és gyorsan von ki minden kérdést belőlünk a csönd, minden pillanattal egy kicsit könnyebb nem beszélni. Szeretek veled hallgatni. Szeretem, hogy nem kell beszélnem ahhoz, hogy megérts.
Yellow
Azok közé az emberek közé tartozol, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva évek múltán sem léptek ki az életemből. Nem mindig az előtérben, de mégis folyamatosan itt vagy – ha máshol nem is, a kulisszák mögött biztosan. Csendesen ölelsz, ha senki sem látja, és mosolyogsz, azzal a mindentudó pillantással, ami elől szinte lehetetlen bármit is elrejteni. Te mindig itt vagy nekem, és én mindig itt vagyok neked. Egyszerű képlet. Ha nem akarok egyedül lenni, alhatok melletted, és te ugyanúgy ölelsz, mint évekkel korábban. A kedvemért az egész világot a feje tetejére állítanád. A kedvemért bármit és mindent megtennél. Mindig vigyáztál rám. Köszönöm.
Black
És ha már régóta ismert emberekről van szó… te egy igazán állandó változó vagy a képletben. Valaki, aki mindenkinél jobban ért, hiszen mindenkinél jobban ismer. A bizalom és a szeretet, ami összeköt minket, kiállt minden lehetséges próbát. Örök és nagyon, nagyon fontos helyed van a szívemben. Senki más mellett nem érzem magam annyira könnyűnek és szabadnak, mint melletted. Neked bármit elmondhatok, az oldaladon bárki lehetek. Mindenkinél mélyebben ismersz, így nem is kérdés, hogy valóban önmagamért szeretsz. Szeretem azt az embert, aki melletted leszek. Szeretlek téged mindenért, amit az évek alatt tőled kaptam.
Green
Van valami abban, ahogy hozzám szólsz… Valami határozott, de gyengéd, amitől ösztönösen bízom benned. Három és fél éve, mikor először találkoztunk, ugyanaz a mosoly ült az ajkaidon, mint most, ha meglátsz. Akkoriban még felelőtlenek és fiatalok voltunk, nem ismertünk határokat vagy kötelezettségeket, áthágtunk minden szabályt és nevetve sétáltunk a napfelkeltében. Csodáltál azért, aki vagyok, de sosem estél túlzásokba. Ha kellett, érvényesítetted az akaratod – talán ezt szerettem benned a legjobban. A hosszan elhúzódó vitákat, a játékos birkózást, a döntetleneket. Na meg a csintalan mosolyod, amitől egy pillanatra sem tudtam szabadulni. Veled egyszerre volt végtelenül komolytalan és végtelenül komoly minden; folyamatosan a két véglet között egyensúlyoztunk. Kevés emberben bízom annyira, mint benned, és nagyon, nagyon vigyázok a macidra.
Camelia
Ha tudnád, hogy ezzel a színnel jelöltelek, valószínűleg lecsapnád a fejem. Csak a fekete, a fehér és a piros – az örök szerkesztőelv, ha öltözködésről van szó. Szeretem az ilyen apró rigolyáid, megmosolyogtat, mennyire ragaszkodsz dolgokhoz. Az pedig igazán büszkévé tesz, mikor rá tudlak venni, hogy megszegd a saját szabályaid. Feles feles után, csókok, fekete combfix. Te vagy az egyetlen, aki igazán össze tudná törni a szívem, ha lennék olyan buta, hogy beléd szeressek. Így könnyebb minden. Féloldalasan mosolyogni egymásra, kézen fogva sétálgatni a Városligetben, bizonytalan öleléseket váltani… minden. Könnyebben fogadom azt is, mikor megfogsz és nekicsapsz valaminek, durván mögém lépsz, az ujjaid a derekamba vájnak… Sosem a gyengédségedről voltál híres, és én mindennél jobban élveztem azt az érzelmi szado-mazo játékot, ami kettőnk között folyt. Üss, fogadd az ütést, állj föl, üss újra; veled erről szólt minden pár héttel ezelőttig. Percekig a karjaidban tartottál, finoman, egyetlen szó nélkül, és én éreztem, hogy ez most nagyon más. Más, mint eddig bármi. Tiszta szeretet. Sosem hittem volna, hogy ilyen mélyen kötődsz hozzám.
Burning red
Neked annyi, de annyi mindent mondanék… Először is talán megköszönném ezt a csodálatos nyarat, hiszen abban, hogy így sikerült, neked óriási részed volt. Alig volt nap, hogy ne lettünk volna együtt legalább csak egy-két órát, aminek eredményeképp ha elköszönünk, azonnal hiányozni kezdesz. Nem tudtam, hogy tudok ilyen szorosan kötődni bárkihez is. Persze, volt már fontos számomra más is, de hogy minden (második) nap lássam… na azt nem. Kellett egy kis szabadság, pár nap, amikor magamra fókuszálhatok. Veled szó sincs erről. Legszívesebben minden nap melletted ébrednék, mint például ma. Lustán és fáradtan, fültől fülig érő mosollyal. Szeretem, hogy veled sosem kell sietni. Sietni, vagy tettetni vagy bármi olyan dolgot csinálni, ami általában még a legjobb kapcsolatoknak is velejárója. Veled bóklászhatunk órákat a városban csak úgy, hogy aztán beüljünk valahova vacsorázni, beszélgessünk, nevetgéljünk, kézen fogva hazasétáljunk… Veled egy kicsit mindig megáll az idő. Kiszakadunk a mindennapi rohanásból, lecsendesedik minden. Veled lehetek bárhol, mindig biztonságban vagyok. A strandon, a japán étteremben, az ágyamban, egy lépcsőn… Egyszerűen csak átölelsz, és a fülembe súgod, hogy szeretsz. És én elhiszem. Neked valóban elhiszem.
Mikor felébredsz, megpaskolod magad mellett a kórházi ágyat, jelezve, hogy feküdjek oda. Hirtelen megdobban a szívem. Szürreális jelenet, mint a szikrák, amiket már te is érzel. Apró villanás, fehér fény, pattanó hang. Elektromos feszültségként cikázik közöttünk… valami. Valami megfoghatatlan, nyugodt, gyengéd és szeretetteljes, ami igazán csodálatossá tette számomra az elmúlt két hónapot. Biztonságban tartottál, amikor senki más. Mindig, mindig ott voltál nekem. Szeretlek.
Hosszú idő óta először őszintén kijelenthetem; boldog vagyok. : )
Annyi szép gondolat van, amit sosem tudnék szavakba önteni. Annyi minden, amit mondanék, amivel megerősítenélek benne, hogy járd a saját utad és higgy benne, hogy van erőd a gyógyuláshoz. (Mert van, ez egy percig sem volt kérdés.) Annyi kedves dolog van, amit még mondhatnék, annyi emlék, amit mosolyogva köszönhetnék neked… De ezek a dolgok sosem tudnak megfelelő formát ölteni, mikor a képbe alattomosan besettenkedik a fájdalom.
Akkor még a legédesebb, legőszintébb mosolyt is átjárja, és máris hamisan csengene minden, amit igazából mondani szeretnék. Épp ezért, engedd meg nekem, hogy szavak helyett egy dallal búcsúzzak a legközelebbi viszontlátásig. Tekerd fel a zenét (ha lehet, hangfalon vagy fülhallgatóval), dőlj hátra kényelmesen, csukd be a szemeid és űzz ki mindent a fejedből. Hagyd, hogy csak a zene hasson rád. Hogy átadja AZT az érzést, ami a dallamban, a szólamokban bujkál. Figyelj csak erre; az érzésre, amit a zenétől kapsz, a szöveg másodlagos. Ez az, amit igazából érzek, ha rád gondolok. Ez az, amit szavakkal sosem tudnék megfogalmazni.
Ezzel az érzéssel foglak várni, mikor újra bekopogsz az ajtómon.
Te. És én. Mi. Újra, mindig, egyből, néha, általában, de legtöbbször csak várni kell. Becsukott szemmel a csodára, remélni, csak remélni, hogy majd megérkezik. És ha nem… Az ágyadban fekszel. Toxikóma. A gyógyszerek szétmarják a valóságot, bent csend van és sötét. Mindössze annyit érzékelsz a külvilágból, hogy az eső dobol a belső udvar girbegurba macskakövein. Lassul a légzésed, a csendes sötétség fokozatosan magába von…
Aztán két pittyegés a távolban, valaki felszalad a lépcsőn. Kivágódik a szobád ajtaja. Sírva veti le magát melléd, rázogat, ébresztget. Örülsz, hogy látod. Magad mellé húzod őt az ágyba, egymás karjaiban fekve olvad semmivé a valóság. Fojtott hangon suttogtok egymásnak; csupa szép dolgot, amitől eláll a lélegzetetek egy pillanatra; akadozva veszitek a levegőt. Fojtogat a sírás. Aztán minden elcsendesül. Elringatjátok egymást, lassan, szeretve.
Mikor felébredsz, minden olyan, mintha álmodnál. A fura zubogás a fejedben, a forró ölelés, amibe zár, a szeretet, ami körülvesz benneteket… Lopva az ajkaira pillantasz. Még egy kicsit szeretnél közelebb lenni. Csak egy kicsit, ha lehet. Csak annyira, hogy… És akkor megkérdezi, mire gondolsz. Behunyod a szemed, halkan suttogva próbálod kerülni a témát. Nem gondolsz semmire, nem, mert te csak… Ő pedig megcsókol. Röviden és tétován, de megcsókol, pont ahogy akartad. Elkerekedett szemekkel nézel fel rá, aztán egy másodperc alatt döntesz. Feljebb csúszol, és csókolod őt, csak csókolod, amíg jól esik. Nem számít semmi; idő, emberek, körülmények. Ebbe a pillanatba egyiknek sincs beleszólása. Ez a pár perc csak a tiétek, s ti azt tesztek vele, amit szeretnétek. Rajtatok múlik. És ti csókolni szeretnétek egymást, mert az jó érzés. Egyszerre frissítő és melengető, jéghideg mojito és csokifagyi keveréke egy nagy, kék napernyő alatt.
Hirtelen minden egy kicsit más. Egész szép. Könnyed. Te biztosra veszed, hogy álmodsz, hiszen megcsókolt. Ő. Téged. És nem bánja. Lehetséges ez? Lehetséges ez, ha nem álmodsz?
És ez még nem minden. Két kézzel ölel és gyönyörű dolgokat mond. Arról, hogy együtt, egymással öregszetek majd meg, arról, hogy akkor sem kell majd elhagynotok egymást, ha te másik országba költözöl. Veled megy: ezt megígéri, és te sírva fakadsz örömödben. Sosem hitted volna, hogy ez lehetséges. Hogy ekkora csodában lehet részed, valamiben, ami ennyire teljes és örömteli. Eláztatod az arcát a könnyeiddel, miközben nevetsz. Ráérősen és megkönnyebbülten, úgy, ahogy már jó ideje nem. Ólomsúlyok esnek le rólad akkor, az ő karjaiban. Csodálatos a világ.
És lassan újra visszaring minden a maga medrébe. Tréfálkozva ölelitek egymást, a jövőt tervezgetve. Egy olyan jövőt, amiben kettőtökön kívül senki másnak nincs helye. A valóság lassan megolvad a szeretetteljes pillantások kereszttüzében. Aztán megszűnik létezni, és ti csak ölelitek, ölelitek egymást.
So that’s it. Hit me. With full strength, with everything you’ve got. Make it hurt. Make it hurt so badly that I can’t even stand anymore. And then, leave me staring at the stars. I want that silent calmness. No words. The world stands still.
I’m smiling at the thought of you hurting yourself just as much as you’re hurting me. Every punch you deliver goes both ways. It hits you just as much as it hits me. That’s the price of my love.
And then you lie next to me in the mud and let the rain soak your clothes. Silently, you take my hand. That moment, I realise that you are not able to love me without hurting me with just the same intensity. And you love me so bad, don’t you? So I just clench my fists, jaw set. I’m prepared for whatever’s coming, now, that I know the price of your love.
It’s gonna be blood and tears. It’s gonna be gentle words and featherly light kisses. It’s gonna be you and me. For now and forever.
Elégette a tűz; felemésztett minden egyes lapot, betűt, minden egyes szerelmes mondatot és könnycseppet. Gwen lassan a padlóra rogyott, s kezeibe temette arcát. Nem akart sem látni, sem hallani, sem érezni, sőt még lenni sem.
Azt akarta, hogy a papírt felemésztő lángok őt is vonják magukba, egessék hamuvá és porrá. A fájdalom elviselhetetlen volt. Tudta, hogy egyszer majd meg kell válnia az emlékeitől, s azt hitte, már készen áll, hogy megtegye. Életében nem tévedett még nagyobbat.
Minden egyes emlékfoszlány kicsiny szilánkként szántotta, metszette a lelkét, vérző sebeket hagyva maga után.
A felhők szinte csüngtek az ég áporodott szürkéjéről, s a szél lomhán sodorta tovább őket egy láthatatlan univerzum kapuin keresztül.
A park füvén feküdtem egy terebélyes tölgyfa alatt. Próbáltam összeilleszteni a darabokat, s ha nem megy, hát elfelejteni mindent; de mindkettővel zátonyra futottam.
Lassan lehunytam a szemem és belélegeztem a koraőszi táj illatát. Érzések kavarogtak bennem, gondolatok múltról és jövőről… Egy pillanatig úgy éreztem, ha oldalra fordulnék és kinyitnám a szemem, hát ott feküdnél mellettem. Még egyszer utoljára.
Akaratlanul is oldalra nyújtottam a kezem, s az örökké smaragd fűszálak lassan, csitítóan végigsimítottak rajta. Hirtelen feltámadt a szél, s a tölgyfa ágairól zizegve hullottak rám az arany árnyalataiban játszó falevelek, eszembe juttatva, hogy egykor még tudtam, milyen szerelmesnek lenni.
Egy csendes nyári estén egymást mellett ültünk a mólón, a lassan vízbe fulladó teliholdat bámulva, mint azokban a nevetségesen romantikus filmekben, s hirtelen csak a miénk volt a főszerep. Azt hiszem, sosem akartam szentimentális hősnő lenni…
“Szerinted mit jelent szerelmesnek lenni?” – kérdeztem halkan, s a válladra hajtottam a fejem.
“Szerintem?” – mosolyodtál el halványan. – “Megfeledkezni magadról más javára” – válaszoltad végül, s ujjaid enyhén megszorították a kezem.
Te vagy a szerelem.
I could feel it go down…
You left the sweetest taste in my mouth.
Your silver lining the clouds…
Oh and I,
Oh and I,
I wonder what it’s all about.
J's photoalbum of youth, and loves, and in betweens 
